Destyverse - Az Én Univerzumom

http://destinix33.blogspot.com/

 

 

--->

Vége. 

 The long anticipated basketball game between the Absolute Awesomeness and the Nothing but Nihilism will begin shortly. Before the tip off, our reporter has a few questions for both coaches. Till he gets there, lets have a look at tonights lineup, and the how the two teams stood against each other previously...

 Nyújtózkodó galaxisok

 

Néha úgy esik, hogy a végtelen kozmosz gyönyörében egy magányos csillagváros megpillantja párját. Messziről észreveszi forró, vakító magjával annak bájos csápjait és fényes mindenségét. Megannyi napocskája ékszerként tündököl lencse alakú testén – minden egyes világító pont, pötty szemet kápráztatóan helyezkedik el, s csábítja a végtelenség tekintetét.

A galaxis pedig megindul milliárdnyi csillagával, s közelíteni kezd a kiszemelt gravitációs csomóponthoz. Nagyszerűsége, tekintélyt parancsoló mérete, fényereje semmit sem ér ezen a fronton – a mágnesként operáló spirál csábítása nem csak legyőzhetetlen, de nem is legyőzni kívánt. Édes, kissé csípős. A hideg, rideg űr egyik ritka, forró pontja. A csillagváros nyújtózkodni kezd, mikor potenciális párja közelébe ér, de megálljt parancsol neki a mindenség. Lelassít. Csápjai lassan nyílni készülnek, pontjai legfényesebbijei előre türemkednek, hogy ragyogásukkal hívják fel társulatukra a figyelmet.

A másik galaxis megremeg, de nem mutatja jelét zavarnak, izgatottságnak. Kikezdhetetlennek tűnő tündöklése abszolút. Nincs helye bizonytalanságnak, gyengeségnek, sem hiányérzetnek. Csak a csillagok sűrű, végtelennek tetsző függönye mögött pulzáló mag az, mely mikor megmutatja magát, árulkodik.

Árulkodik félelemről, kétségekről. A tökéletesség jegyében izzó központ ellentmond az őt takarni kívánó fénypontoknak. Szükségletekről, kívánalmakról árulkodik.

Micsoda késleltetés! Elképesztő szuszpenzió! A galaktikák megkezdik keringésüket egymás körül, de előre lehet tudni, hogy ha egyszer be is teljesül vonzalmuk, arra is mindenképp évmilliárdokat kell várni. Ezt teszik lehetővé a körülmények. Erre van lehetőség. Garancia, biztosíték a célba érésre nincsen. Ki-kinyújtják csápjaikat, belekapnak a másikba – elöljáróik összeütköznek, kóstolgatják egymást. Néhány csillaguk ottmarad a másiknál, de csápjaik nem akadhatnak össze. A magok egyesülése pedig olyé éDes, oly nagyszerű.

Az univerzum megfeszülve figyel.

 

 

Destinix

2008-12-24

 

This is the dance. The "it's-worth-to-wait-for-it" dance.

 

 

--->

This just in. The birth, of a new universe. It is hard to write, to think, to keep my eyes open. To breath. Everything is new. Brand new. I can smell it, feel it… sense it. Wherever I look I find amazing new things. Every object, living entity is new to me. I look into the mirror, and a handsome guy whom I never met before spares me a glance. Who is he? Where am I? Who are the ones sleeping int he next room?

In which year, which universe, are we? Which galaxy, which solar system, which planet, country, city, district, street, house, room, body am I currently staying in? What is this? What happened?

Everything turned upside down. Funny thing is, it appears to be the same. The MilkyWay, The Earth, Hungary, Budapest. Wesselényi street. The body of Destinix. And yet – nothing is the same int he inside. I did threw it all away. Upgraded.

I… evolved.

Again.

The era of the awesome philosopher starts here. Keep an eye out for Destinix3.0

 

 

-          Evolution complete.

-          No. I have only begun.

-          Still, this is pretty remarkeble, but, only if you can maintain it for at least a coupple of weeks. Typing it isn’t the main thing.

-          Doing it, is the one, I am aware of that. But this time, no promises. I’m not playing fool anybody. And I’m not indending to do it to myself.

-          Why is it going to be different this time?

-          The universe has just vanished out of sight. A new one steped into it’s place. This is what happened. I shifted into an other one. In this one, everything seems to be the same, the difference is that my chains, arent holding me back here. They couldn’t come through here. It is only me and everything else except for them.

The young man opened his eyes, stood up, and looked into the eye of the old man.

-          It’s going to be destinary!

He could see the painful face of his mentor, which was saying that such lame, clone catchphrases won’t take him to good places. He couldn’t care less. He was free. He turned his back in him, and started walking. This time, there was no pit. It remained in the original universe. In this one, everything was ahead of him. He was holding some sort of magic pen. The whole universe was his paintboard.

-          I’ve got so much to tell. I thought I needed something safe, something absolute to write. But my eyes were opened. Writing brings absolute. Everything else comes next. Then others revealed that I used to be such a good listener, no all I care is telling. From this point, the two is united.

 

Why so awesome?

 

 

--->

 

 

 

"This night was LEGEN... wait for it, and I hope youR not one of those Destinix intolerants because I've been orchestrating this for like half an hour on the bus... almost there... here it comes... just a little more... I hope you're not mind all this Bullshit I send to the messegeboard - not to mention all the BS U guys send to the MessegeBoard - we're about to reach our terminus... TAKE COVER... DARY!!!!!

LEGENDARY!!!

Aaaaaand... whysoserious?

--->" 

 

What Upp?

 

 

--->

... világegyetem születik

Furcsa helyzet állt elő. Azt vettem észre magammal kapcsolatban, hogy lényegesen többet stresszelek egy adott dolgon, személyen, eseményen, mint amennyit a helyzet súlyossága, valós természete megérdemel. Milliószor körbe járom elmémmel a témát, megvizsgálom nem csak az elképzelhető, de a fantasztikus szemszögekből is, s csak idővel, nagy nehezen döntök.

Azonban visszatekintve az elmúlt néhány esetre, mikor csontig rágtam lelkemmel egy adott témát, végül minden esetben jó döntést hoztam, megfelelő lépést tettem.

Ebből következően talán most meg kellene nyugodnom, mert a sok izgulás jóra vezet. Azonban ha megnyugszom és nem izgulok rajta és nem emésztem túlzott mértékben, lehet végül nem hozom meg azt a helyes döntést. Tehát a megoldás a megoldás kulcsának elvesztésében járna? Ez talán már paradox. Hisz a cél a nyugodt állapot és józan döntéshozatal - ami ha a fentiek igazak, esetemben nem összegyezthetőek.

Tehát mégegyszer mert ez nagyon tetszik (ez már puszta karcolati maszturbáció). Ha megnyugszom, hogy minden rendben lesz, pontosan azt ölöm meg, ami miatt minden rendben lenne. Tehát a vígasz nem vígasz valójában - hiába mondom magamnak, hogy végül jó döntést hozok, odáig bizonyára szenvedni fogok a magam agyi önsanyargató módján.

 

 

--->

A post olvasása közben lesz egy pillanat mikor teljesen idiótának fogok tűnni, de szokás szerint kimagyarázom majd. Idióta státuszom persze ettől még nem szublimál majd, de nem nyer aktualitást az egyébként bizarnak ható szemléltetés mód által.

No, most hogy befejeztem ujjgyakorlati pettingemet, rendesen bele is kezdenék.

 

Mikor olyasvalami kerül birtokomba, melyet nagy kincsnek tartok, megfelelően bánok vele minden körülmény között. Megbecsülöm különlegességét, kényeztetem, éreztetem nagyszerűségét - azonban a puszta hódolat mellett meg adom amire vágyik, így leszünk dinamikus páros.

Ilyen nagy kincs az iPodom. (Erre a pontra utaltam a petting során.) (Van neve is: DesPod) Azonban szeretett kütyüm ismertetése még nem a téma érintése. Egyelőre csak cápaként körözünk a lényeg körül, de már érzem a vér szagát.

Ennek megfelelően tehát DesPod nem csak karban van tartva, nem csak friss, tisztított és maximálisra fejlesztett, de állandó helye is van! A hely ahol trónolhat, a DesDokkoló, mely nem csak mutatja míly zseniális eszközről van szó, de megszólaltatni és tölteni is képes. És most jutottunk el a lényeghez.

Töltés! Remek dolog ez a dokkoló, ez a bölcső. Mikor hazaérek és kiürítem zsebeimet, a felszerelésem részét leggyakrabban képző elemeket állandó helyeiken helyezem el. A kulcscsomóm az ajtó kinyílása után azonnal a közeli cipősszekrényen landol, minden alkalommal veszélyeztetve az otthagyott szemüvegeket és egyéb tárgyakat; pénztárcám és telefonom az asztal olyan területére kerül, ahol körülbelül sejteni lehet a faanyagot; DesPod pedig beleül a trónjába, és ha kell ha nem, máris tölteti fel magát. Könnyedén következtethetünk tehát arra, hogy nincsenek iPod töltési problémáim, hiszen nem létezik olyan, hogy elfelejtettem feltölteni, mint mondjuk a telefonnál, hisz az a normális, hogy trónol, miközben szólal.

Így tehát érthetővé válhat a tény, hogy megdöbbentőnek tartom, hogy napokon át, képtelen voltam feltölteni DesPodot. A hosszú bevezetősre szükség volt, hisz mondanivalómat a kütyü helyzete tükrözi, tökéletesen!

 

Mind the Gap!

Szombati nap volt, mikor a feltöltött DesPoddal, kipihenten indultam neki London városának néhány elvetemült NBA rajongóval, akik hozzám hasonlóan hajlandóak voltak pénzt, időt és energiát áldozni azért, hogy a sziget ország szívébe látogassanak egy kosárlabda mérkőzés kedvéért. Bármennyire is abszurd, mi megcsináltuk! Képes voltam fokozni a kiruccanós életérzést. Korábban blog-drogos ismerősömmel Bécsbe mentünk egy koncert miatt - ezt most ha lehet, még sikerült fokozni ilyen szempontból.

London szép. Más. Nem célom hosszan ismertetni, mert csak annyit láttam belőle, ami érdekelt, ami kielégítette városnéző vágyaimat. Magunkba szippantottunk egy kis Londont az átláthatatlannak tűnő, de voltaképpen tökéletesen értelmezhető metróhálózattal, a lágyan váltó lámpákkal, túlinformáltsággal. (Hekk, még az is ki van írva, hogy a lépcsőn hova álljunk, a zebrán való átkelés előtt merre nézzünk - szeretem.) természetesen láttunk nevezetességeket, de persze nekem a londoni tojás tetszett a legjobban.

A kosárlabda szépségébe most nem merülnék bele, ennek a postnak nem célja elemezni a látottakat, legyen annyi elég, hogy fantasztikus pattogtatást láthattunk, minden benne volt a meccsben, amiért utaztunk.

 

Azonban miközben a nyakunkba vettük Londont, az akkumlátorom igénybe, hát... vételődött, akárcsak DesPodé. Én még szerencsés volt az első estén, hisz pofátlanul betolakodtam harmadiknak egy pár mellé (long story short: 6an voltunk 1 francia ágyra és egy fotelra - pár férfi tagja közli /kinek egyébként respect a szervezésért/ hogy a nő nem feküdhet földön, ő pedig nem enged mást mellé ; én pedig közlöm, hogy ez mind szép, de van mégg ott hely harmadiknak), így valamelyest tudtam pihenni. A meccs utánni este azonban sem nekem, sem hálás mechanikus társamnak nem kedvezett. A repülőtéren töltöttünk el 86 órán, mielőtt újra az egekbe emelkedhettünk volna, s ez alatt leszámítva egy busz utat nem sikerült töltődni. Azt gondoltam, hogy iPodommal kibírjuk hazáig.

Sima-pipa. Kibírtuk. Otthon voltam, tele élményekkel, egy hétfő késő délelőtti órában. DesPod a helyén - töltődik, de nem sokáig, ugyanis hétfőn kommelmélet. Kötelezőnek éreztem, hogy 2 óra alvás után csak azért is felkerekedjek és megnézzem magamnak az iskolát. Se Tinix, se Pod nem volt már formában az előadás során, melyre fény is derült - mindenki megtudhatta min mentünk keresztül.

De ezután is éppségben hazajutottunk. ő megint felkerült a dokkolóra. De addig sem maradhatott ott, amíg félig feltöltődött, máris indulás volt az esti arconpörgésre.

A le-gen-da-ry mérőn az A felé kúszó partin sem pihenhetett, nem egyszer kellett betöltenie a teret zenével. Kedden egész nap a suliban voltunk... amerikai embereket hallgattam a TV fontosságáról, a net fontosságáról az amerikai választásokkal kapcsolatban. Majd amerikai politikusok vitatkoztak, aztán egy szenátorral létesítettünk videókapcsolatot... de lemerültem. Az utóbbi néhány sor stílustalan rajzoltsága érezteti, milyen állapotba kerültem ahogy múltak a közel sem gördülékeny percek. Az info óra után egyértelmű volt, hogy nem lesz kosáredzés nekem. DesPod pedig hasonló érzéseit fejezte ki, mikor fél perc után teljesen lemerült azsebemben, miközben utaztam hazafelé.

Ha nem fektetek le néhány dolgot az elején, most értelmetlennek tűnik, de legalábbis súlytalannak az, hogy 4 napig nem tudtam feltölteni az iPodom. Talán az, hogy ez a sajátos beszámoló is csak vasárnap készül el, már inkább mondd valamit. Erre lehetne mondani azt, hogy na és, egyszerűen keveset voltál otthon, de ennél többről van szó.

Édesanyám kérlel mindig, hogy ügyeljek a bioritmusomra, mert félő, hogy fel fog borulni. Jelen pillanatban a felborulás veszélye nem fenyeget, ugyanis a bioritmus fogalmát ugyanúgy be kellene vezetnem az életembe ahogy az alvást a naptárra. Oly sok élmény, inpulzus ért néhány nap alatt, mely ritkán fordul elő. Kedd este, mikor ágyamban feküdtem és lekapcsoltam a feltőltődött DesPodot végigpörgettem az eseményeket.

Klasszul éreztem magam. Sok mindent láttam, tapasztaltam, éreztem. Új dolgokat is.

Azt mondják a fiatal szervezet mindent kibír...

Remélem így van...

Remélem sokszor fog még az iPodom lemerülni.

 

A hajnal lassan véget ér, a nap korongja teljességében fénylik az égbolton. A hideg még nem múlt el teljesen, de folyamatosan melegszik, miközben folytatom a sütkérezéssel egybekötött táncot a játszóteremen. Már nem is emlékszem merre volt az a lyuk. Kizártnak tartom, hogy valaha is belepottyannék, bár sosem figyelem, merre lépek következőnek.

 

Gondolkoztál már azon, mi van akkor, ha most, ebben a pillanatban jön létre a világegytem, s minden amire emlékszel csak az alap állapotban rendelkezésedre álló valójában hamis emlék?

És ha most...?

És ha most?

...

 

 

--->

I was holding my self-conscience at gunpoint... My feet was already over the line, on the floor, the question was whether i was willing to play the game. I wasnt saint, and I couldnt remember the point when i first crossed that line.... I gave up... Many...  My finger was hesitating on the trigger....

False start...

As of this moment I dare to say, my dear friend whose loyalty is strong enought to read my blog again, that the majority of my problems are... gone! Right now, I am sitting here as a free soul - my mind and body are fresh, able and willing to go forward. It's really true that the night is darkest just before the dawn. It was a long night, almost like Ragnarok. Snowy, rainy, dark, without a full moon. In my most desperate hours, I questioned many things about my inner self. From point to point, it only got worse. The feelings, those around me, the pretty faces... everything started to become a part of a nightmare called life. Anywhere I looked, spared a glance, have I only found sadness and a threat to my heart. In my darkest hour, I was about to torn apart, sweltering in my own tears. But this sentence helped me trough.

The night is darkest just before the dawn.

Everything came together. This gigantic sentence, the dark room I told you in my previous post, the deep pit Tinix was in, and was trying to climb out. Everything.

And then...

He appered, entered... with a huge smile on his face. Someone else was with him. A man, roped down to a chair. The guy with the huge smile gave me a revolver.

- You know what must be done Tinix, dont you? I mean... look around. There is this gun, there is that man... source of all your problems. There is really no other way really, so.... introduce a little anarchy. Upset, the established order... and everything becomes chaos.

With that sentence, he put the gun in my hand. It was loaded, ready to be used, to be aimed at whatever, whoever i wanted. I myself, saw no other option. The guy with huge smile and scary yet funny make up was right. I had to kill my self-consience. I was holding him at gunpoint. He had nowhere to run, or as a matter of fact, move a finger. But my finger was hesitating on the trigger. My arm was shaking a little bit. He felt it, leaned to me and started to whisper.

- You know what I know... Tinix. The guy is up to no good. Killing him may set you free. You may loose your chains at last, which is making you loose and left behind all the time. You just send a bullet or two into him, and everything is sold. You can became the man you need to be. You cannot become that with him, clearly you can see it soooooo.... shoot him. There is really no other way... shoot him!

I wasnt able to.

- Ah youre weak, arent you. Look at me! - he said. But i couldnt turn my head, so he shouted.

- LOOK AT ME!!! - A moment later my eyes were on him. - You see I dont want to have any hard feelings between me and you Tinix, but you are testing my calm nature. Pull the trigger. Show the world that you are capable even more. Turn your back on your own rules and surprise everybody... Listen, if you... dont deal with this now, soon you will fall behind forever and....

- SHUT UP! - I sad. - You know, maybe... just maybe hes not even the rigth guy to point a gun at! How about instead of him, I send a bullet or two into your body, huh? Maybe hes not even my self-concsience, maybe... you.... You, you, you! Maybe it was you all along. - I steped forward to the guy and pointed the gun to his neck. - Youre the one who is telling me theese brilliant ideas, maybe you deserve to get deleted more than he does.

- But he is just another part of your inner-self, your self-conscience, young man. A very important one, if I may say. - an old man entered. - As we all are. The one with self-critisicm, the one with the jokes, the one with moral and so on. You cannot destroy any of them with that gun in your hand, without destroying an important part of your personality. If you feel that you are already playing the game... play it fair. Do what you ought to do. Make the choice you are ought to make. The right one.

I realesed the trigger, and the gun disappeared. I found myself in that deep pit again, I was climbing out but this time, I was successfull. I managed to understand that instead of giving up the parts of my personality, I needed to accept them, fight with them, and sometimes.... unite them. And the moment I realised this I lost yet another of my holding chains. Finally, I was able climb to the top and see the many things around me.

It was the evergetting stronger light of the rising sun, which helped my first steps ont the surface. The lights of the dawn.

I was in a hurry... pushing the big red button.

 

Sietnem kell. Eljött az önmegvalósítás ideje, s az idő nem végtelen. A nap csak bizonyos ideig ragyog fenn az égen, majd ismét hanyatlani kezd, s rákészül, hogy elbújjon a látóhatár mögött. Cselekdni kell, nincs örökké nappal.

Most kezdődik a tánc!

 

 

--->

Az elengedés művészete

Valamennyien tisztában vagyunk vele, milyen nagy, szinte epikus feladat a hódítás. Másik emberi lény szívének eredményes ostromlása a világ legnagyszerűbb kihívásai, élményei közé tartozik. Mindenki  vágyik rá – sokan csak áhítoznak, reménykednek, hogy valaki célkeresztjébe kerülnek, vagy ők legyenek elég bátrak a vadászáshoz, mások, a kiváltságos megnyerő stílusú emberek szünet nélkül űzik ezt a sportot. Azonban el kellene gondolkoznunk, mennyire nagy teljesítmény Ámor nyilának egymás testéből való kihúzása anélkül, hogy harsány, botrányos viták vagy megcsalások konkrét okot adnának rá.

Világunk tele van idejüket túlhaladott párokkal, akik már megélték, átélték saját nagyszerűségüket, s most, mikor kihajóztak a viharos tengerből egy nyugodt öbölbe, kalandvágyó tengerész módjára szenvednek a hullámok által alig háborított víztükrön. Szakítani egymással csak akkor képesek, mikor valaki agresszívan, a másik személyét és közös múltjukat nem tisztelve vet véget a kapcsolatnak – ilyenkor kifakad a bántott fél, aki úgy tetszik, csak az alkalmat kereste, hogy korábbi sérelmeiért bosszút álljon. A nem egyenes út választása abból fakad, hogy a legtöbben nem képesek, nem merészelik azt mondani párjuknak, hogy a lángunk, mely egykoron magasan lobogott, most épp csak pislákol. Elhagyni valakit botrányok nélkül sokak számára nehezen elképzelhető.

Azonban ha képesek vagyunk kívülállóként nézni az ilyen helyzetben lévőket, láthatjuk, hogy bírálatuk nem is annyira jogos. Egy megszokott kapcsolat olyan, mint egy szépen kivilágított szoba. Hozzá vagyunk szokva a tárgyak helyzetéhez, olyannyira, hogy akár vakon is megtalálnánk bármit – nem csak az izgalmak hiányoznak, de egy idő után az ember olyannyira lustává válik, hogy takarítani is elfelejt. A művészet abban rejlik, hogy időben képesek vagyunk felmérni szomorú helyzetünket, s méltósággal, önként lépünk át a szomszéd szobába, ahol ugyan teljes sötétség és bizonytalanság fogad minket, mégis van rá esély, hogy az ebből fakadó izgalmak hosszútávon kárpótolják lelkünket. Ráadásul ha kedvesünkkel békében válunk el, a sötétbe vezető utunk elején egy pislákoló fény támogathat minket hátulról, s így könnyebben szokja szemünk az új környezetet. Azonban ha kivárjuk az elvérzést, erőszakkal csöppenünk bele az ismeretlenbe, ahol lehetetlenné válhat a kiismerés.

Minden hasonló helyzetben lévő embernek magának kell mérlegelnie, kapcsolata elég erős és értékes e a folytatáshoz. Azonban egy dolog megingathatatlan – amennyiben a dicső múlton kívül más érték és szépség is lakozik két ember szövetségében, úgy minden bizonnyal érdemes egymásba kapaszkodni, amíg csak lehet.

 

Szűcs Gergely

2008-09-21

 

Kedves olvasó, amennyiben bármilyen benyomás ért, most még fontosabb, hogy közöld véleményed, akár az írásról, akár a gondolatról, akár pozitív, akár negatív. :)

 

 

--->

The night is darkest just before the dawn.

- Szeretném, ha most békén hagynál! - üvöltötte Tinix a lyuk mélyéből, majd kavicsot ragadott, s felhajította, amennyire csak erejéből tellett. A mélységet jól jellemezte a tény, hogy a kavics csupán a gödör falának felső részéig hatolt - teljesen kijutni nem sikerült neki, hiába adott bele a feladó minden energiát. Az idős alak fejének lebiggyesztése nélkül pillantott le a mélységben vergődő fiatal fiúra.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem segít. Sajnálatos számomra, hogy mocsokban és piszokban látlak fetrengeni. Többre tartottalak ennél.

- Abban bizos voltam, hogy mások az elvárások, csak épp... ráébredtem hogy személyiségem által diktált elvárások nem teljesíthetőek, pontosan személyem vonásai miatt, melyek eszerint meglehetősen férrevezetőek...

-A hatásvadászat felesleges ez esetben. Halljuk a mondanivalódat.

- Felesleges? Elméletet gyártani tűnik néha feleslegesnek. Nagy szavakat egymás mellé ragasztani, és szépen csengő mondatokat gyártani belőlük, néha ez az, ami a feleslegesség pompájában vonul végig az emberek szeme láttára... Szerettem volna olyan utat bejárni, mely bár dicső, mégis lehetséges, hogy találok embert, akinek kicsit is ismerős.

- Hiszen találtál fel-fel csillanó szempárokat.

- Oh hát peeersze... sokaknak tetszenek a feltűnő mondatok, és perceken át vezetett, egyre csak összetettebbé váló hasonlatok. Kész allegóriák. De azonkívül, hogy tetszetősek, látványosak, impresszívek és jó érzés meghallgatni, senki nem alkalmazza őket... Minek írok egy útról, amin senki sem jár.... - a fiatal alak haragosan rugdosott, csapkodott maga körül mindent, amit ért. A sötétzöld tégla falak azonban nem válaszoltak kirohanásaira. A környezet egyértelműen benyomta az ignore táblát.

- Kitartás. Talán ezek a bátorító, tanító szavak lehetnek azok, melyek hatnak a többiekre, s melyek talán jobb belátásra bírják őket.

- Mindketten tudjuk, hogy a valóság teljesen más... mindent amit látok, érzek, sejtek... valamennyi következtetésem teljesen hamis. Nem ez a világ! Szavaim pusztán kísérletek a valóság egyfajta torzítására, melynek eredménye kedvesebb lehet szívemre nézve. De nincsen ilyen. Nincsenek szobák...

- Képes lennél ilyen könnyen feladni elveidet, megszabadulni tőlük? Eldobni mindazt, amit építettél?

- Mit? Mit építettem? Légvárat... saját gondolataimból igyekeztem valami kézenfokhatót, eredményeset kreálni. De most már látom, hogy az elmélet nem életképes...

- Az új elméletek sosem lesznek elterjedtek első ízben. Időt kell hagyni, hogy az emberek megértsék... Nem szeretne kimászni mostmár onnan?

 

(...)

- Minek, mi vár engem odafenn? Próbáltam felkapaszkodni, de valahogy mindig megcsúszott a kezem, és visszakerültem ide. Talán jobb is itt fetrengeni, mint értelmetlen harcot küzdeni odafenn. Nem biztos, hogy a világgal van a gond... talán csak én nem kellek ide.

- Minden tisztelettel, de talán szánalomra méltó mártírkodás helyett összeszethetnéd magad, és nem csak megpróbálhatnál kimászni, de ténylegesen ki is dughatnád a fejed. Talán akkor meglátnád, miért küzdesz. Nem mellesleg, nem szabad elfelejtened, hogy tudtad, mit vállalsz mikor a sötét szobát választottad, s azt is tudtad, hogy ez ebben a formában bátor, merész és veszélyekkel teli. A dolgok mindig rosszabbodnak, mielőtt javulnának.

(...)

A fiatal fiú magára maradt, amint az idős alak az intelmek után eltűnt a mélység pereméről. Néhány pillanatig nézte a helyét, majd mikor megértette, hogy senki nem fog neki kötelet ledobni, megindult a fal felé. Bizonytalanul kezdett tapogatózni. Fogást próbált találni a kiálló téglákon. Mikor sikerült, mélyen lélegzett, majd elkezdett mászni... újra... és újra.

 

 

--->

Megszabadulok tőled

 

Búcsúzom tőled lusta élet,

eljött számodra hát a végítélet.

Sokszor édes voltál, máskor gonosz

le kell hogy váltsalak, hiába dobogsz

a szívemben, ki  kell írtsalak még mielőtt

szégyenemben örökre magamba zárhatlak

 

Lánc voltál melytől szabadulnom kell,

hátrányos helyzetemből oltalmazást nyer

a lelkem, mikor végül elfordulok tőled

és aktív életet élek főleg

 

Búcsúzom tőled lusta élet, hisz rengeteg a tennivaló

ha most elkezdem, a remény nem hiábavaló

hogy egyszer személyem kiteljesedik,

még mielőtt világom besötétedik…

 

Destinix

2008-09-14

- Come in. - the old fashioned, strict-eyed man said, while sitting at his desk, sparing a last glance to his notes.

- What upp? - the young man asked after he entered the small chamber, where only an old table with chairs were.

- First, I am sorry to say this, but in order to maintain a certain level of... quality, we will have to take this conversation to your first language.

- Yeah? And how... exactly are you gonna do that? By a... pressing a big red button, with a label: language switcher? Anyway, before we continue this thing, sit down because the events of the past few days were LEGEN... wait for it...

The man pushed the big red button.

- Dás! Legendás volt. Minden egyes perc. Klasszikus.

- Ennek igazán szívből örülök, Mr. Tinix, de kérem most már foglaljon helyet, sürget az idő.

(...)

Úgy érzem magam most, mint egy újszülött. Elcsépelt lenne az újjászületés klisét használni, ezért helyezem kicsit más megvilágításba a dolgot. Az emberek, mikor arról beszélnek, hogy újjászülettek, new-myselfet vezettek be, azt próbálják elhitetni magukkal és a világgal, hogy a megújjulás után minden mehet a korábbi, vagy akár még fokozottabb tempóban tovább. Tapasztalataim szerint azonban ha az ember komoly változáson megy át, és itt elkerülhetetlen a klisé, újjászületik, akkor át kell esnie az újszülött korszakon - ez történik most. Talán ezzel a hasonlattal megleltem a legtökéletesebb megidealizálását a lustaságnak, ezt majd a környezetem eldönti, azonban tény, hogy áldott új állapotom, melynek az íze oly édes, kevés dolgot tesz egyelőre lehetővé. Belső rendszeremnek talán nem működik minden részlege tökéletesen egyelőre - az újdonság ereje ül lelkemen, mely egyelőre csak a sok klasz új impulzus élvezéséhez elegendő. Ez egyfajta levitáló állapot. A sok kellemes inger közül lelki karom csak úgy válogat - lustán, ráérő stílusban nyúl egyik kellemes, friss emlék után a másikhoz, magához öleli őket, s csak úgy örül nekik, mint a babák a játékszereknek. Azonban ezúttal gyorsabban növök fel - már szinte érzem is, hogy járni és beszélni tanulok, szobatiszta leszek és... megtanulok írni, majd pedig iskolába kezdek járni. Az utóbbi kettő a legjelentősebb.

(...)

- Fiatalember, meg kell kérnem, ne babráljon a készülékkel, még a végén...

- What? What's gonna happen?

- Oh... wahtever.

(...)

- I see you have already started to... care for those who you've just met.

- I'm afraid I am not able to help it as of this moment. But I know that I need to be catious - I did learn from my previous mistakes. This is going to be different, I'm not excepting anything from my new social circle. Shutting down those lights a coupple of posts ago really helped a lot.

- But you are giving full heart. I must note, that the school year hasn't really even started and yet... it seems like you have been amongst them for a lifetime.

- Again, I cannot help it. People keep coming at me, saying I'm too much. But they are wrong...

- And how is that?

- This is not a dose, of which you can take a small or a normal or a supersize. This is me. Those who say too much, they just simply don't like me. Take it or leave it. We can either put my light down, or let me be what I am.

- Even if it means, loosing some of who you care about, I suppose.

- Yes. It does mean that... But those who are the most important, accept me. From my old and new social circle. And in the end, that is what should matter. And that is, what does. And BTW: me being too much doesn't mean I hurt anybody. And until that's the case, there is really nothing about this that needs further discussion. I'm just a man of full heart and joy.... And besides. I really don't have a choice, do I?

 

 

--->

Lenyűgöz az ember hangulati ingadozása. Minden azon múlik, épp milyen nézőpontból, megvilágitásból figyeli valaki az eseményeket, történteket. Minden megváltozik, mikor az elme kitisztul - vagy talán épp hogy sötétül - bizonyos dolgok egyszerűen értelmüket veszítik, mások erőt nyernek. De az embernek tiszteletben kell tartania korábbi gondolatait és meg kell őket őriznie akkor is, mikor órákkal később, józanon, egészségesen, vidám zenét hallgatva már teljesen más perspektívák szerint ítélkezik az elmúlt napok felett.

A gólyatábor fantasztikus volt. Oly sok az élmény, mint csillag az égen, egy augusztusi, endrődi éjjelen. Kicsit még pihennem kell, hogy az általam megcálzott színvonalon el tudjam nektek mesélni, mi mindenben volt részem, miken mentem keresztül és ami a legfontosabb, kiket ismertem meg. Kitartás :)

Addig is igyekszem megszokni a PCD-s indulókat, melyek a fejemben zúgnak.

 

 

--->

When I woke up in my bed early the third morning, I realized that these moments, the moments of eye-openings, truth-revealings told everything there was to be told about me, about the GT… about everything. In these moments, I was able to see everything from the previous day.

I remember the very first morning, how I felt. I felt lame. In some ways, the night before was good. It was a succes from many points of views – all but one, which was important enough to make it all lame. I was like a dog chasing cars – I did everything for my team, I made a good first impression, I was a hit, a hot-shot. But when it came to the highway, I was still that dog, whose mistake changed that all. I started that night casual, I ended up being lame.

The second morning was like turning the first one upside down. Everything changed. It was great. It was perfect. It was just as deep as the first one, only this time, I made all the good decisions. I scored at everything there was possible to score at. I added myself to everything. I jumped into the middle, without even noticeing it, without even thinking about it. I was the man of the move, not the brain. And still, without making plans, I was a success. Casually successful. Alcohol doesn’t mean a thing when it comes to how you end your night. There are no guarantees – you can blow your day and be an uptop gross, or you can win it all. This time, it all turned out to be perfect. I wasn’t the one who was after the cars. This time, I was driving. I didn’t pretend to be a luxury model, or the fastest – I was just me. And being me was, is, awsome. In that moment, when I was able to see this, I was set free. It all changed inside me. I was chased down. It was great.

When I woke up in the third morning, all the succes, the great things vanished. Disappeared, like they never existed. There was’t a single mark of everythig I scored at. They were all gone. My final moves were exclamation marks to everything that had led to that point. I have already released everything from myself – all the jokes, the shouting, bad language. My chords were broken, they felt like others have put their vet clothes on them for making them dry. It was over. I saw myself not just lame, but a disaster, a complete fool. I went over the edge. There were moments I couldn’t remember. A small part of my life happened without my soul being there. I fell over the edge. First, I welcomed it – I believed that it will turn out to be just as good, but it did not. This time, I wasn’t the chaser, nor the prade. I was nothing. It was nihil. I didn’t take any roles except the non-me, which is the negative form of awsome. There was no meaning in looking for answers. Firstly, because I had already passed the point of going back so long ago, that I couldn’t even remember. Secondly, and most importantly, there were no questions. I needed a role, I needed the honours – I couldn’t have them. And what was most disturbing is that I left the road not just of the reality, but my personality as well. It was a pity.

 

And still, later that day, when I got back on track, I gained information about what else happened that night, and though it did not deleted all the mistakes, it made me complete, it made me me. I had my honours, all the pretty faces, the good impressions. I gained new allies. When it come to the evaluation, it was all positive.

When the chips are down, it comes back to the good lifetime experiences. Nothing else should matter. Nothing else does.

 

 

--->

 

Az öregnek, rozsdásnak, megviseltnek tűnő felvonó gyorsaságához nem illő hanggal érkezett le a tőle minden szempontból elütő atmoszférát nyújtó szintre. A külső rácsos ajtó magától félre csúszott, majd a belső, szintén lyuggatott érzést keltő is feltárult, s két ember lépett ki belőle.

- ... és tervezed még, kedves Tinix, hogy egyes érzéseidet úgy írod le, hogy különösebb kertelés nélkül, egyszerűen magával az érzéssel szembehelyezed őt és beszélteted őket egy abszurd környezetben? - a kérdés feladója a páros idősebb tagja volt. A kor egyszerű díszitési elem volt esetében - testtartása, szeme bogara, mondanivalója nem árulkodott korról, holott szavai közt rendszerint bölcsesség türemkedett ki szájából. Fekete öltönyben és szürkés szövet kabátban haladt Tinix mellett, orrán vékony, fehér keretes szemüveg díszelgett. Bőre és haja jelzett előrehaladottságot, de olyan nemes formában, hogy öröm volt rápillantani.

Tinix megtorpant és azt mondta. - Iróniát érzek a szavaid közt. Te nem vagy konkrét érzés.

- Az érdekes dolog az iróniával kapcsolatban az, hogy minden esetben irónikus. De nem is konkrét érzésről beszéltem... - rövid szünet után, mikor Tinix követni kényszerült, holott ő akarta társának megmuatni a lenti termet. folytatta - Szóval tényleg akarod ezt.

Tinix mellé állt, de mielőtt válaszolt volna, tekintetével bejárta az előtte elterülő termet. A padló, melynek anyaga nem volt meghatározható, hófehéren ragyogott, akárcsak a falak, és az azok mentén elhelyezett asztalok. - Igen, tényleg. Most, ahogy itt állunk, még biztosabb vagyok, mint bármikor máskor, hogy ezt kell tenni.

Az idősebb alak elővett egy kicsiny távirányítót, melyen egyetlen gomb volt, majd a teljesen fehér tárgyat Tinix kezébe adta. Odaléptek az első asztalhoz, a bal fal mentén. Az asztalon keretes képek áltak, és keretlenek hevertek, a falon pedig különböző portrék jelentek meg, majd tűntek el, s adták át a helyüket másoknak, majd jöttek elő ismét egy idő után. Nem csak előbukkantak. A fal úgy működött, mint egyfajta komputer kijelző - digitális szemcsék futottak végig a képernyőn, s rajzoltak ki egy arcot, majd rendeződtek át újra, és újra.

- ... azok az emberek, akiket sosem értettem meg. Konfliktusaink, melyek sokáig értek, nem kerültek úgy a felszínre, hogy érdemben lehetett volna velük konfrontálódni. A szomorú és zavaró, hogy könnyen megeshet sőt mi több - mondta kissé erőteljesen Tinix, miközben az idős férfi felé biccentett - valószínű, hogy ők ezeket az ellentéteket sosem úgy éélték meg mint én. Számukra nem volt ilyen volumenű.

- A nagy kérdés, hogy képes vagy-e lemondani ezeknek a megfeleletlen kérdések válaszainak kutatásáról. Tudsz-e úgy tovább élni, hogy nem számít, és egyszerűen csak nem törődsz velük, vagy ha ez nem elképzelhető, elfogadni a saját elképzeléseidet.

- Megelégedni a saját verziómmal, ez sosem volt gond. A szembesítés az, ami hiányzott, ami nem oldotta fel ezeket a bajokat. Arra lett volna szükségem, hogy kimondják: loptak, csaltak, hazudtak, és tudatosan elfordultak tőlem, cserben hagytak... De mind ez már semmit nem számít. Továbblépek.

- De képes vagy úgy, hogy azt sem mondod, hogy majd egyszer? Hajlandó vagy úgy továbbállni e létsíkról, hogy ezt elmulasztod?

- Létsík? Nem mondtad, hogy spoiler alert! - mondta viccesen-felháborodottan Tinix, majd arcára komolyság, ráncok és enyhe szomorúság költözött. - Meg kell tennem, le kell mondanom róluk. Beléjük fektetett hitem kimerült és azt gondolom, így is sokáig húzták. Ez többé nem teher a lelkemen. - maga elé tartotta az egyetlen gombot magán hordozó távirányítót, s hüvelykujjával nyomást gyakorolt rá. A szemcsék elfutottak a többi asztalhoz, s valamennyi asztal körüli világítás kialudt. Egy sötét folt keletkezett a teremben. A páros tovább indult.

- Milyen érzés? - kérdezte az idős ember.

- Egyfajta megkönnyebbülés. Magukra maradtak. Nem csatlakoznak ezek a régi ügyek a lelkemre. De a neheze talán csak most jön. A következő asztalon a soha meg nem köszönt, általam mégis jó tetteknek értékelt cselekedetek vannak.

A szemcsék most is képeket formáltak, az asztalon fotók és LCD képernyőkön lejátszott videók kaptak helyet.

- Képes vagy lemondani, megszabadulni a vágytól, hogy megkapd azt az elismerést, amire szerinted jogosult volnál?

- Én tudom, hogy amit tettem, helyes volt és a kedvezőbb helyzetet teremtettem meg vele...

- ... ezzel sosem volt gond...

- és igen, képes vagyok rá.

Újjabb rész tűnt el. Következőnek egy, a terem közepén álló, kicsiny, 3 talpú asztalhoz léptek, melyen egyetlen kis doboz volt, mely teljesen más stílust képviselt, mint a többi tárgy, ami a teremben volt fellelhető. Fa anyagból készült, börmintával díszítve.

- Talán a legnehezebb részhez érkeztünk.

- Nem biztos.... De. De. - mondta Tinix, majd kicsiny medált vett elő, melynek egyik oldalán két betű domborodott ki, másikon pedig ugyan azok, felcserélve. Csókot lehelt rá, szívéhez szorította, nagy gonndal belehelyezte a dobozba, selymes anyagot hajtott rá, majd átvette a neki nyújtott kulcsot, s bezárta a dobozt. Mikor ezt a részt is elsötétítette, jelentőségteljesen pillantottak a férfival egymásra, aki ezt mondta: - Mikor kelleni fog, majd újra nyomod a gombot. Most viszont hagyd itt a kulcsot a sötétben.

Pár perc múlva nevetgélős emberek, és fáradt arcúak jöttek velük szembe a következő asztalnál.

- A dicsőségfal! - mondta Tinix, de az idősebb férfi arcára csak kissé csípős gúny helyezkedett ki. - Mi... mi az? Csak nem gondolod, hogy ehhez hozzányúlúnk? Az olyan lenne mint december a karácsonyi fények nélkül. Mint.... Budapest a gyönyörű híd és vár kivilágítás nélkül! A dzsoke részleg!

- Itt szeretném megjegyezni, hogy éjfélkor azok a fények is pihenni mennek. - mikor Tinix furcsán nézett, kibontotta álláspontját. - Azok a fények sokak szemét kápráztatták már, mégha sokan nem is tulajdonítanak neki nagy, vagy bármiféle jelentőséget. De nem üzemelnek állandóan, mert van, amikor felesleges. Mindent, talán nem lehet.

- Oka van annak, tudod, amiért itt csak egy gomb van. Ez vagyok én. Igen néha akkor is világítok, mikor már sokan hunyorognak tőlem, de ez ezzel jár. - mondta Tinix határozottan a dzsoke falat nézve. - Ezzel a körülöttem lévő embereknek együtt kell élnie. Egy pakk tele dzsokeokkal. Egy dzsakk... - mikor látta a másik lemondó, sanda mosolyt adó arcát, elégedetten fordított hátat az asztalnak, mely lámpáit nem kapcsolta le. - Valjuk be, jól ült a po...

- Nem! - mondta az idősebb férfi, és jót röhögtek. Visszafele, a másik oldalon lekapcsoltak kisebb asztalokat, melyeken időtlen időkig tartó net szörfözés, junk food fogyasztás és a rendelkezésre álló idő teljes elvesztegetése kaptak helyet. Eltűntek továbbá az üres ígéretek. Tinix ráklikkelt az üres helyekre, és kicsiny fehér pontok jelentek meg.

- Rendelkezem hát a potenciával, hogy több legyek. Fel lehet ezeket tölteni olvasással, a testem és lelkem megedzésével, művelődéssel.

- Azonban ehhez sokkal, de sokkal több akaratra lesz szükség.

- Tudom. - mondta, majd arra az asztalra pillantott, ahol teleírt lapok hevertek. - abból pedig garnitúrát szeretnék csinálni.

- Csakis te rajtad áll, vagy bukik. - Megindultak visszafelé, s az idősebb férfi megjegyezte. - Szerencse, hogy a liftnél fény van, különben alig találnánk vissza.

- Miicsoda? - tettette a felháborodottat Tinix, de csak gondolatban. Szíve most, mikor felnyitotta a lift külső ajtaját, igen lágy volt, s csak annyit mondott, mikor ismét bejárta tekintetével a termet: - Maradt azért még elég fény.

A lift, miután mindkét réteg rácsos ajtót bezárták, megindult a két alakkal felfelé.

- ... szóval mit is mondtál, miről készülsz írni? Az elengedés művészetéről?

- Igen. És még oly sok minden másról... - válaszolta Tinix, de felsorolását elnyelte a liftakna zord, valóságos atmoszférája.

A terem szépen, nyugalomban, kezdeti pompában ragyogott.

 

 

--->

Kitaláltam egy saját catchphrase-t (lsd cím), ami azért tekintélyt parancsol, legalábbis a saját értékrendszerem szerint, ami ugyebár mások számára nem annyira izgalmas.

6 nap múlva ismét gólya leszek. 6 évvel ezelőtt voltam utoljára gólya - klasszikus, vagy esetleg destikus, hogy felháborítsák néhány olvasót, gólyaságom története. Megváltoztatta az életemet az a néhány hónapos időszak, a gimnázium kezdete. Nem tagadom, hasonló hatást várok a most következő periódustól, de mint legutóbb, most fogok hátradőlve, nyugodtan várni a csodára. Jól emlékszem a gólyatáborra, mely 3 napja alatt minden tőlem telhetőt megtettem a frissen alakuló csapat, az F osztály kedvéért. Én voltam a FUBU-s fiú, forUbyU, aki nem csak kapható volt a legtöbb feladatra, de el is kapták.

A nap, mikor hazaérkeztünk, emlékszem Dija édesapja melett ültem az anyósülésen, odafordultam hozzá és azt mondtam megviselten és fáradtan: mikor én ennyi idős leszek, nem fogom a gólyákat szívatni, nem alázom meg őket, nem kapnak majd idegtépő, kiborító és megszégyenítő feladatokat, mert ez nem helyes, erre semmi szükség nincs. Láttam magam előtt egy érettebb, gimis éveinek felét maga mögött tudó GéBéDes-t (Do you like it i just made it up), aki nemet mond a tradícióknak és normáknak és barátságos a kelepelő, ifjú diákokkal.

Lássuk be, egy csöppet máshogy alakultak a dolgok, a hozzállásom már a következő évben megváltozott, mikor még nem legalálisan, de már energikusan keserítettem meg az első évesek dolgát, akiknek nagy része, lévén hogy 9.esek voltak, idősebbek voltak nálam - ez azonban nem állított meg attól, hogy kivegyem a részem a mókából, sőt. A gólyaszívatás csúcsára törtünk, gólyatábort szerveztünk.

A lényeg nem csak az, hogy átálltam a másik oldalra. Megértettem, hogy ez jó - a szívatásokra szükség van, hisz nem csak az szórakozik istenien, de tényleg, fantasztikusan :), aki ugráltat 100 embert, de a nyomás alatt állók megtanulnak egymásra számítani és akaratlanul is közösséget formálnak.

Azt hiszem az a legkevesebb, hogy 6 nap múlva üdvözölni fogom a feladatokat és ismét mindent megteszek majd a komédiások ügyéért. De azért bizarr belegondolni, hogy egy adott témához való hozzállásom rövid idő alatt milyen mértékben, teljes, és milyen hirtelen változott meg. Az embernek muszáj folyamatos önkritikával illetni legalapvetőbb elveit is, megpróbálnia magában kikezdeni őket - ha gyengének bizonyulnak, akkor ezeket a gyengeségeket vagy takarjuk fel, vagy vessük el az egészet. Azonban ha bírják a tesztelést, kiderül, hogy amit gondolunk, hiszünk, súlyos, ül, értéke van. Sose legyünk teljesen elégedettek magunkkal...

Viszont ha azt is kritizálnom kell, hogy minden gondolatot kritizálok, akkor egy szörnyen nyomasztó gondoalti körbe, a minden alálehetásni topicba érkezek, amiből most nem kérek ma estére.

 

Végezetül egy korábbi eszmefuttatás:

A szörnyeteg gyomra felé vezető út

Az elmúlt hat év, mely életem egyharmadát jelenti, szerelem, önanalízis és az ifjú társadalomba való behelyezkedés mellett még egy konkrét dolog körül forgott folyamatosan.  A nap mint nap visszatérő fojtogató érzés valójában egy hatalmas, ocsmány szörnyeteg suttogó szavai voltak. Az érettségi hívogató szavai. Egy olyan út végállomása, melynek megtétele szükséges, sok szempontból kellemes, azonban saját magam miatt mégis kissé önmarcangoló.

A szörnyeteg pedig nem engedett. Nem telt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna groteszk, borzalmas alakjára. A szörny-jelenség megértéséhez azonban meg kell világítanom, mi módon is született meg ez a borzadály. Valójában én teremtettem, én tettem azzá ami.

Az érettségi nem hivatott gyomorgörcsöket, folyamatos önkétségbe eséseket okozni. Alaphelyzetben nem más, mint aminek szánták a diákok életébe. Egy vizsga, mely a gyermek addigi életében valószínűleg a legkomolyabb – azonban sem jelentősége, sem nehézsége nem ad okot rá, hogy valaki szemében ez az élet útján álló ragadozó állat, melyet meg kell szelídíteni, azzá váljon, amit az én életemben jelentett.

Ráadásul nem csak féltem tőle, de folyamatosan tápláltam is, s így, ahogy közelítettem felé, egyre csak hízott és hízott, s mikor közvetlen környezetébe értem, már oly hatalmasnak tűnt, hogy azt gondoltam: érdemben legyőzni nem lehetséges – az út megtétele során különböző eszközöket magammal kellett volna ragadnom, hogy most a próbatétel előtt némi eséllyel induljak küzdelembe saját teremtményem ellen.

A barlangjába érve félelem olyan szintre fokozódott, hogy a fojtogató érzés életem egyes részeit teljesen lekapcsolta. Mikor éreztem a szagát, és hallottam amint hörög, és alakja is kezdett kibontakozni, sok mindent elvesztettem az életemből: a félelem olyannyira hatalmába kerített, hogy nem ültem le többé írni, nem tettem rendet a szobámba, s a legkülönbözőbb teendőimet egyre csak halogattam – testem valójában úgy remegett, hogy lehetetlenné tette a normális élet folytatását. A félelem, a szörnyeteg csak tovább szívott maga felé – s én képtelen voltam ezt természetesen kezelni és útközben felkészülni, annak ellenére, hogy a barlanghoz vezető út és a benne való barangolás is hosszadalmas volt. Általános impotencia kerített hatalmába.

Minden csak az érettségi után létezett, vagy nem létezett egyáltalán. Az utolsó pillanatokban már tisztán láttam, hogy az út során miként kellett volna cselekednem, hogy most emelt fővel közelítsem meg a nemes ragadozót, aki valójában nem is kellene, hogy az ellenségem legyen. A puszta képzeletem formálta azzá a döggé, amivé vált, mikor végül megpillantottam. Szörnyűsége ekkor teljesedett ki – óriási volt, szinte nem is láttam teljes terjedelmében, s az általa keltett félelem mindent kikapcsolt, s egyfajta, rám abszolút nem jellemző pánikot keltett. Ennek hatására az utolsó pillanatban megértettem, hogy valamilyen szintű felkészülés, ha csak lelki is, de szükséges.

Mikor beléptem a szörnyeteg gyomrába…

Éveken át egy idővonalat láttam magam előtt – egyetlen szál futott a messzeségbe, s valahol távol aktuális helyzetemtől érkezett egy furcsa gócpontba, de olyan messzinek tűnt, hogy nem törődtem vele. Hihetetlen utólag visszagondolva, hogy a még 2 év pontosan olyan nyugalmat és nyugtalanságot adott, mint később a fél év, végül pedig a 3 nap… Ez a bizarr kettősség kísérte végig az utamat, és mikor már bent voltam a barlangban is tudtam azt mondani, hogy hétfőtől…

Úgy képzeltem, hősies, színpadias jelenetet rendezek majd magamban, mielőtt bevetem magam a szörny száján keresztül a gyomrába. Víziómban Neo szerű karakterként láttam magam, amint a szóbeli érettségi ajtaja előtt állok, lassan ráhelyezem ujjaimat a kilincsre, s az ajtó mentén vakító fénycsík jelenik meg, mint a filmben mikor a kiválasztott a forrásba lép be. De ez a tervem (is) dugába dőlt – a kezdőlökést nem én adtam meg. Az ajtó idő előtt feltárult, a szörnyeteg magától kapott be.

A gyomrába érve pedig éreztem, hogy ide vezetett minden szál, melyet az elmúlt hat évben vettem fel. Minden pontosan azért történt, hogy most itt álljak és megküzdjek az általam megteremtett és oly magasra emelt szörnyeteggel.

Legnagyobb álmom vált valóra – kivont kardomra esett a szörny bele, s vére kifojt volna anélkül, hogy megerőltettem volna magam. Hihetetlen érzés volt ott ülni. Egyfelől éreztem a helyzet súlyosságát, másfelől hihetetlen mód nyugodt maradtam, és teljes mértékben képes voltam összpontosítani. A barlangban még féltem, hogy teljesen szétmar a gyomorsav, odabenn viszont kezdettől fogva láttam az utat kifelé, s kivágtam magam.

Leérettségiztem. Felszabadultam. Bevégeztem hat évet. Teljesítettem a küldetést. Mikor kiléptem a barlangból, szeretteim körém gyűltek, és gratuláltak – volt köztük olyan, ki biztosított: nem volt kétsége afelől, hogy győzedelmeskedni fogok. Mások már a bukásomban több realitást láttak, de örömük ettől talán csak nagyobb volt. Boldogan vetettem magam karjaik közé és éreztem át a siker ízét.

Mikor kiszabadultam a szoros ölelésekből és a verbális dicsérgetések is szünetelni kezdtek, visszatekintettem a barlangba…

És akkor megpillantottam a nemes ragadozót. Nem egy szörnyeteg feküdt ott holtan, hanem az a lény, ki alaphelyzetből volt, s akinek csak torzulását, mutálódását idéztem elő. A lény felkelt, s teljes méltóságában, pompájában fordult felém, s szegezte rám tekintetét. Megértettem hát, hogy hiba volt amit tettem, s bár sikerült a megszelídítés, mégis olyak közel jártam ahhoz, hogy hagyjam, valami nagyszerű dolog megsemmisítsen.

Emberhez nem méltó e hozzáállás – igen is fel kell készülni az útra. Nem tervezhetünk a szerencsére. Okosan kell szervezkedni és engedni, hogy a szerencse oda essen ahova készül.

 

 

Destinix

2008-06-23

 

Ha idáig eljutottál, ismét elnyeted imádatom. :) Köszönjetek mikor hazaértek!

 

 

--->

.

Azért egy ponttal kezdem az oly régóta várt új bejegyzést, mert itt ültem másodpercekig, és azon járt az eszem: Hogyan kezdődjék egy úk kor hajnalán születő bejegyzés, melynek jelentősége különösen nagy, mivel maga a bejegyzés indítja meg azt az új kort! És pont mikor kezdtem volna magam kizökkenteni az agyamra ülő impotenskedéssel, rájöttem, hogy ha lenyomok egy pontot az elején, akkor ennek a bizarr kezdésnek a magyarázása talán rutint csal ujjaimba, s mire a végére érek, máris könnyebben megy majd a zongorázás a note-bookomon.

 

Nézzük, sikerrel jártam-e.

Kedves Olvasó! (Lassan ráébredek, egyszerűbb lenne Diját írni, magamat sem áltatnám azzal, hogy mások is olvasnak, és szeretett barátomnak is megdobogtatnám a szívét - azonban még mielőtt feladnám ezt a frontot, most elhatározom, hogy igen is lesznek mások is!)

Oly sok élményben volt részem, és te most ezeknek csak nagyon kis töredékét fogod olvasni! Nem azért, mert nem akarom, hogy tudj róluk, még csak nem is azért, mert félek, untatnálak vele - mert hiszen hát hogyan is lehetne az - hanem mert egyszerűen olyan sokáig halogattam a Babbaverse frissítését, hogy sok minden, amiről be akartam számolni, már nem kis mértékben vesztette aktuálistását, és a nyoma is egyre halványodik memóriámban.

Porhó stílusban számolok most majd be, tehát jelenlegi helyzetemből indulok visszafelé, a friss élmények száma jelentősebb lesz, a régieké csekélyebb.

A Sziget Fesztiválról szeretnék mesélni! No nem általánosságban magáról a rendezvényről, a programokról, történetéről, hanem konkrétan az én látogatásomat és általam szerezett tapasztalatokat. A Sziget jó. Az ember kifizeti a sokak által nagy összegnek titulált 8k HUF-ot, viszont cserébe másnap reggelig mem csak megállás nélkül pöröghet az arcán, de teheti ezt számtalan különböző helyen. A nap minden órájában rengeteg lehetőségünk van - ezt az evidenciát csak azért fektetem le, hogy értse meg mindenki, 8k egyáltalán nem sok, ha az ember a The Killers mellett még lélegezhet is, pláne ha még előtte Wombats , Doherty, Tankcsapda koncertekre mehet, ha akar, utánna pedig erezdelasérómat játszhat ameddig bír. Viszont sikeresen elemelték tőlem a pénztárcámat, ami megkerülése után, soványkásabb lett - természetesen eltűnt belőle az összes pénz. Lassan fel sem háborodok, hogy a papírbankókat elemelte, aztán kicsit furcsán nézek, hogy kivett 120 forint aprót, majd habzani kezd a szám, mikor a BurgerKinges akciókártyám és a kondibérletemet sem lelem, majd mikor sem a Diákim, sem a személyim nincs meg, akkor megborul a vizes hordó ami az agyam helyén dölöngél és amiből jócskán ömlött ki az este folyamán. Szeretném megérteni az ilyen embert - emlékszem, gimis éveim alatt (brrr ezt de fura leírni) többször volt, hogy találtam mobiltelefont, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy nem adom le sértetlenül a ahol kell, vagy nem juttatom el a gazdájának. Volt körülöttem olyan, aki kikapta volna belőle a SIMkártyát és vitte volna eladni, de... de NEM! Ilyet az ember nem csinál! Nem azért mert ez a helye,s meg erkölcsös, hanem mert nem képes rá! Legalábbis az én ember modellem. De félek, a legtöbben akkor más fajba sorolódnak be, ha komolyan veszem ezt, mert sokan gondolkodás nélkül saját érdekeit helyezik előtérbe és lenyúlják, behúzzák a dolgokat.

Talán Biasznak volt igaza, aki azt mondta: Az Emberek többsége rossz! Nem szeretném ezt gondolni, mindig is küzdöttem belül, hogy ennek ellenkezőjét valljam, de ahogy lassan múlnak el az évek és tinédzserből férfi-palántává cseperedem, csak nem tudnak optimista, + gondolataim teljesen szilárd talajra kerülni. Mindig jön valaki, aki a fajomba vett hitemet piszkálja kicsit. Régen felháborodtam, mint egy fundamentalista Keresztény, mikor valaki nem biztos a 7 napban, vagy egy Hindu, ha megkérdik ...és a teknős min ál... , de mostmár csak egy pici fény ég bennem, pici árnyékot vet.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy Én önzetlen vagyok. Ha valamit Gregory House megtanított akkor az az, hogy mindenki önző! Sajnos ez van? Nem. Nem sajnos, mert egyszerűen nem lehetséges más. Mindenki azt teszi, amit a lelke, bensője enged neki. Én azért adtam vissza a telefont, mert nekem ez esett jól, ettől éreztem jól magam, így voltam büszke magamra, ez után köthettem mások orrára, hogy milyen helyesen cselekedtem - az aki velem volt, úgy érezte volna jól magát, ha kis plussz pénzhez jut a telefon eladása után. Mindenki a saját lelkének kiengesztelésére törekszik, csak amíg másoknál ez a klasszikus értelemben véve önzetlenül csapódik le... addig vannak önző-önzők. Ha ezt elfogadtuk, akkor komoly lépést tettünk előre, viszont ezt a tudást egyszer kell csak megérteni, utánna nem szabad hangoztatni minden nap - max akkor, ha úgy érezzük, muszáj ezt a tudást átadnunk másnak. Ez pedig ugye cseles, mert ha a másik tudja, akkor nem mondjuk, ha nem tudja mondjuk - tehát mondjuk... csak minek? A post ezen részét talán azzal lenne érdemes zárni, hogy a leányzó, mikor tudomására hoztuk, hogy mobilkészülékének visszaszerzése nekünk köszönhető, annyit mondott: Oké. (...) Wait for it (...) *és ennyi, mást nem mondott*

Tenyeremmel azért komoly csapást mértem volna szívem szerint az orcájára.

A furcsának tűnő Wait for It kifejezéssel fel is vezettem következő nagy élményemet, ami természetéből adódóan baj, hogy esetemben egy élmény. Mármint EGY! Egy sorozatról van szó, How I Met Your Mother. Most mész, kedves Olvasó és elkezded letölteni, mert awsome-nessége nehezen írható le és én most nem kívánok ebbe komoly energiát fektetni. Beszéljen helyettem egy videó, aminek címe, Catchphrase Up!, ami a sorozat legnagyobb erejét, a rendszeresen visszatérő dumáit, kifejezéseit folgalja össze.

https://www.youtube.com/watch?v=f6TWso9dcP0

A sok agybamászó kifejezést sikerül napról napra, fordítás és erőltetés nélkül beleillesztenem aktív szókincsembe! Sikerült Rólandékat is picit megfertőznöm, majd ha ráégetem az első évadot egy DVD-re, őket is jobban beszippantja majd. A legjobb az egészben a Five-ozás.

High-Five: klasszikus magas pacsi pacsi

Freeze-frame High-Five: (Freeze-Five) magas pacsi, pacsi nélkül, tehát a tenyerek összeérnek, de ott megfagy a dolog egy ideig.

Tiny-Five: HF kisgyerekkel

Solid Low-Five: Visszafogott, alacsony pacsi, feltűnést elkerülendő.

Air-Five (Destinix feat. Orgazmiki): mikor a partner méterekkel arrébb ül, akkor a levegőben pacsi, és mikor a két tenyér összeérne, valaki rácsap valamire.

Phone5: my favourite. Rácsapsz a tenyereddel a telefonra

Relapse High-Five: It's when you high five, than it's a little awkward, and then you HF again :)

 hypothetical HF: mondod, elképzeled, majd örülsz :)

ééééés a Róland edition: BOARD FIVE! Rácsapj a billentyűzetre, majd a bla-bla-t elkűldöd.

Fontos, hogy ezeket nem szabad erőltetni, de mikor elhangzik valami igazán frappáns, akkor nyugodtan ki lehet választani a legmegfelelőbbet és lehet üvölteni. ha valakinek hiányzik egy ujja, akkor nem tudom mi helyes. Nem tőrödni a handicappel, vagy a kedvéért az adott számot mondani (megbontva ezzel a klasszikus alliterációt).

Nh most rápihenek egy kicsit, de ígérem, hamarabb térek vissza, mint azt hinnétek: Végezetül álljon itt egy pár hetes virtuális karcolás, olvassátok élvezettel, és ha van bármi hozzáfűzni valótok, feltétlenül ossztáok meg velem.

 

 

Duálfront

 

Hogy ő igazából mennyire imádta a Sci-fit! Most döbbent csak rá igazán, milyen mélyen rajongott az olyan történetekért, ahol a találatot kapott katonának a páncélja magától ellátta ideiglenesen a sebeit, és ő tudott tovább küzdeni. Neki sajnos egy másik kor jutott – egy legalább olyannyira sötét, de technikai fejlettség terén koránt sem eléggé előrehaladott kor.

Az ő sebe ugyanis nem kapott ellátást automata szervómotoroktól – a csípőjébe fúródott és hosszú percek óta ott tanyázó golyó közel egy liter vértől szabadította már meg gazdáját. Mozdulni is alig bírt, pedig tisztában volt a ténnyel, hogy amennyiben nem mobilizálja magát az elkövetkezendő néhány pillanatban, újabb adag ólmot kap a testébe – azonban azt a lövést sokkal közelebbről, pontosabban, és a fejét célozva fogják leadni, mely után olyan sérülés keletkezik, melyet a legtöbb sci-fi történetben sem tud semmilyen gépezet orvosolni.

Szórakoztatta magát valójában gyerekes agyi kalandozásaival – maga a tény feszítette mosolyra száját, hogy éles helyzetben nem kapcsolt ki képzelőereje. Tőle néhány méterre küzdő társai szemében látszott, hogy teljesen eladják lelküket az erőszaknak, és csatának. Miközben kidugták magukat a fedezék mögül, célpontot kerestek és tüzeltek, látszott tekintetükön, hogy nem csak testüket szolgáltatják ki teljesen, de szívük-lelkük is közkinccsé válik az öldöklés során. Tekintete most átvándorolt az ellenfél soraira – fedezékén keskeny rés nyílt, mely az ellenparti számára nem is látszott, így könnyen figyelhette annak tagjait. Ugyanazt tapasztalta, mint társainál. Ha nem ismerte volna fel a felségjelzéseket az egyenruhákon, könnyen összekeverhette volna a két társaság tagjait egymással. Nem látszott rajtuk különösebb differencia – nem volt jelen bőrszínbeli feltűnő különbség sem. A legkülönbözőbb származású emberek harcoltak mindkét oldalon.

Hatalmas robbanás szabadította meg egyéb gondolataitól – ismét társai felé nézett, és a mögöttük nyíló ablakon keresztül látta, amint a szomszédos épületet egyenlővé teszi a földdel egy bombázó repülő – úgy tetszett, a most feléjük közeledő gépezeten van elég robbanóanyag ahhoz, hogy nekik is jusson belőle. Ezt társai is észlelték, és miközben egyikük találatot kapott a vállába, a többiek menekülőre fogták magukat, és hátrahagyták sérült társaikat. Nem vette különösebben zokon a cserbenhagyást. Frissen alakult egység voltak, a katonák között még nem alakulhatott ki érzelmi kötelék. Valamennyien csakis saját testi épségüket tartották szem előtt.

Látta, amint a bombázó elég közel ér ahhoz, hogy megkezdje „rakományának kioldását” – talán már látta is, amint kicsiny karok szabadjára engedik a bombákat. Azonban még mielőtt az égi áldás egyáltalán messze eshetett volna a fájától, a bombázót két rakéta sok-sok darabra szakította szét. Ami azonban egyik pillanatban még hihetetlen szerencsének tűnt, az a másikban már ismét a végzet zászlaját lebegtette. A repülő gerincének jelentős része egyben maradt, s most pontosan az ő pozíciója felé tartott. Olyan pontosan nézett a gép testének orrával farkasszemet, hogy az az érzése támadt, irányítják, de azután hirtelen még mélyebb szögben kezdett zuhanni, s nem az ő szintjén csapódott neki az épületnek.

Még azelőtt szem elől tévesztette a gépet, hogy a becsapódás megtörtént volna. Talán egy másodperc is odaveszett, míg a bizonytalanságot felváltotta a tények megállapítása. A gép az épület alsó szintjeinek valamelyikébe fúródott – a csapás elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ne csak megrázza alapjaiban az épületet, de össze is döntse azt. Megnyílt alatta a talaj, s forgolódva, bukfencezve került lejjebb és lejjebb, amíg csak…

Parkban ült. Másodmagával. Az időjárás fantasztikus volt. A lány is. Talán még ő is. Ami biztos, hogy nem szivárgott vér a combjából – valójában kiváló egészségnek örvendett. Hullottak a levelek, hétágra sütött a nap, a környező felhőkarcolók pedig az emberi civilizáció büszke oszlopaiként nyújtózkodtak a csillagok felé. A lánynak megnyíltak az ajkai, s talán csókot remélve dőlt előre, de aztán mégis szóra nyílt a szája.

-          Ne haragudj, de te mire figyelsz igazából?

-          Én ne haragudjak? – kérdezett vissza. – Édes álmokba ringatsz engem, miközben valójában az életem komoly veszélyben van, ráadásul azt akarod, hogy beképzeljem, hogy ez az álom a valóság, és ne haragudjak? Tudod mit?...

Eldurrant egy csók – a lány nem haragudott a figyelmetlenség és az aktív védekezés miatt. Csak vadul csókolta az ajkait, az ölébe ült, a fülébe súgta érzelmeit, s megkapaszkodott a hajában, majd megölelte, s vártak, amíg szívdobbanásuk egyre csak lassul, a sóhajok ritkábbakká válnak.

-          Nem akarom, hogy meghalj. – mondta a lány, s ő megint máshelyre került. A nappalijában ült, ugyan az a lány volt vele szemben, aki arról magyarázott, hogy meglehetősen illuminált állapotban volt, ezért történt mindaz, amiről az elmúlt percekben nagy nehezen beszámolt. És higgye el, a lélek nem kapott szerepet a közösülésben, csak szex volt, nem érzelmek, hanem a biológiai machina szükségletei diktáltak…

A következő, amit érzett, az fejfájás volt. És hányinger. És harag. És szánalom. Talán maga felé. Nem tudta biztosan, de a fejfájás okozójának a szörnyen közhelyes magyarázást vélte, mely egyszerre léket vert a koponyájába, és trágyát kísérelt meg beleönteni.

Hirtelen fájdalom nyilallt a combjába. Ez rángatta vissza arra a síkra, mely leginkább tűnt a valóságnak, s melyben most törmelékek alatt terült el szétroncsolódott testtel. Még látta maga előtt a jelenetet, amint bejelenti a kedvesének, hogy behívták sorkatonának, és mennie kell, majd amint megérti az első kimenő után, hogy nem képes elég időt vele tölteni, majd amint a második után az előző problémából származó tragédiával szembesül és rádöbben, hogy mind ez elkerülhetetlen volt.

Ezután ismét visszakerül a valóságba, kinyitja szemeit, megkeresi az egyetlen pontot, amelyen rálát az égre és megígéri magának, hogy élve hazamegy a frontról.

 

 

Destinix

2008-07-09

 

Ha idáig eljutottál, imádlak :)

 

 

--->

Vannak olyan dolgok a világban, melyeket kellő hozzáértéssel nem lehet megérteni, csak elfogadni. Ilyen véleményem szerint a repülés is - értem, hogy vannak szárnyak, meg üzemanyag, mérnöki munka, motor, és az emberek hosszú évtizedek óta, sőt, közel egy ávszázada napi rendszerességgel ereszkednek el a földtől, de kérem szépen ez nem normális. Aki nem látja át, hogy az alkatrészek mit művelnek a buroklemezek alatt, az csak annyit lát, érez, hogy elkezd gurulni egy gépezetben, aminek van olyanja, hogy fesztáv, és utánna egyszercsak már méterek választják el földtől. Volt szerencsém átélni pár nappal ezelőtt ezt a jelenséget, néhány óra leforgása alatt 6szor. Ez nem olyasmi volt, amit az olvasók közül néhányan már megtapasztaltak - 1.2 rendszeres olvasóból mondjuk 0.3 repült - ugyanis nem egy több száz embert a fellegekbe repítő, hatalmas légi bálna utasa voltam. A fenekem alatt és a fejem fölött HA-VER létezett, aki pontosan 4 (!!) embert képes magába fogadni, többet semmiképp sem, esetleg feldarabolva és a max 100 literes csomagtartóban tartva. HA-VER egy XP típusú repülőgép - úgy döntöttem leírom magabiztosan, a biztos tudást színlelve - melyet 1970-ben gyártottak!!! Te jó ég, ez olyan rég volt, hogy akkor draftolták Karreem Abdul-Jabbart. Hagyok időt, hogy ez átérjen... Első beszálláskor és elhelyezkedéskor nem tudtam eldönteni, hogy a mérnöki pontosság, vagy csak a jóindulat tartja egyben a kicsiny madarat melyet leszállt állapotban gyakorlatilag 1 ember ide-oda tologathat, és amelyben 2 embernek annyi hely sem jut mint egy Smarties-ban. Illetve egy Smart-ban. A Smarties mégis erős túlzás volna. Eleinte a 2 lehetőség mellé a tulaj gondoskodása is csatlakozott, de a hozzáértőktől megtudtam, amit amúgy is sejtettem, szegény havert nem tartják tisztán - bár be kell valljam, engem az érdekelt elsősorban, hogy karban tartják-é. A körülmények vázolása után el se hiszitek, de a kishaver, kinek kezitcsókolommal kéne köszönni, vagányul repül több száz kilómétert, mire tankolni kéne - azonban mikor elérkezik számára a táplálék szerzés, és az ember Horvátországban van, lehet rettegni, mert 5 angol szavas és 10 német szavas szókinccsel büszkén gazdkálkodó Horvátok próbálják megértetni velünk a jelenlegi árfolyamot. Mellettük még azok az emberek rendkívül szimpatikusak, akik a pici repülőtereken kisbuszokkal odagurulnak a frissen landolt Haverhoz és mint egy 20 méteren biztonságosan átszállítanak minket - mi a baj ezzel? Olyanok ők, mint a hajléktalan, aki a kocsid elé ugrik, amennyiben már vezetsz kedves olvasó, és elkezdi lemosni a szélvédőt. Persze szépen csillog (ha) és örülsz hogy kilátsz rajta (ha) de mégsem akarsz neki fizetni, mint ahogy az ilyen típusú embereknek sincs kedved 16kHUF-ot fizetni 40m-ért... Kár hogy nem lehet őket úgy elzavarni, mint Kenobi mester a Jawákat, tudjátok?... A repülés igazi íze nem a felhők fölött jön át, hanem 2000 lábon a nyílt tenger fölött, szigetek fölött, hegycsúcsok között - odafenntről másként látszik ez a világ, mint mi, kétlábon járók látjuk. Nyugodt, csendes, békés, szép. 2 dolog tudatusol az emberben, miközben a pilóta próbálja letenni a gépet. 1: A világ pont olyan mint az alapozott leányzó arc. Fentről, messziről gyönyöű, hibátlan... aztán közelebb hajolsz. 2: b@zdmeg, micsoda megtévesztés, hogy felhőlassúsággal mozogtak alattunk a dolgok, igazából végig 300al mentünk... Két kedvenc jelenetem volt: az egyik a vissza-visszatérő 45fokos bedőlés, mikor úgy igazán rálátást nyersz a világra, a másik pedig mikor egy szivárványt toltunk magunk előtt. A lényeg a toláson van, hisz a mindenható égi scannereként tündöklő színpompa a followme car szerepét töltöttbe egy ideig és ami igazán elképesztő volt, az az,,, az az, hogy gyűrű volt, tehát alattunk is összeért! Durva... Repülni jó. --->

Értetlenül áll az eset előtt a mozi néző társadalom. Az emberek beszélnek… suttognak, pletykálnak. Annyi biztos, hogy egy újabb maszkos, szuperhősös film van túl a premieren. A tény, hogy a futószalagról egy újabb filmtekercs került le, nem döbbent meg senkit, azonban van itt egy furcsa, apró változás: az Iron Man jól sikerült! Az egyik legősibb képregény világ, a Marvel Univerzum (Pókember, Hulk, X-men…) egy újabb alapkarakterét vitte a vászonra. Ennek az írásnak nem célja részletezni a füzethős publikációs történetét, azonban annyit mindenképp le kell szögezni, hogy Vasember nem egy, az elmúlt évek vagy évtizedek robotszerű karakterének lekoppintása. A szuper pajzsba bújó megmentő 1963-ban (!) került először az emberek tudatába, és azóta is rendszeresen jelennek meg róla nagysikerű képregények. Elvárható tehát, hogy méltó módon készüljön belőle mozifilm. Anthony „Tony” Starkról nehéz klisék nélkül beszélni. Karaktere a végsőségekig van csiszolva. Zseniális feltaláló, gyenge erkölcsi érzékkel. Korát meghaladó találmányait és zsenialitását a jövedelmező fegyveriparban kamatoztatja – dúsgazdagsága pedig hanyag eleganciával, nőfaló természettel és remek beszélőkével párosul. Élete azonban mégis akkor nyer valódi értelmet, mikor terroristák rabságából kell szabadulnia. Fogvatartói pusztító fegyvereinek számukra való reprodukálására kényszerítik, ám a szuperokos Tony egy nehezen kikezdhető páncélt épít, melynek segítségével megmenekül. Látván, hogy sok más találmánya is rossz kezekbe került, erkölcsi megvilágosodáson megy keresztül. Leállítja cége fegyvergyártását – megkímélve bankszámláját újabb százmillióktól való terheléstől – és nagysikerű páncéljának tökélesítésébe kezd, hogy segítségével szembeszálljon a gonosszal. A film képes felülemelkedni a sablonokon – Tony nem egyszerűen csak megvédi az ártatlanokat, de kollégáitól eltérően nem kíméli az ellenfeleket. Remekbeszabott páncélja fegyvereivel a brutalitást ugyan mellőzve, de kegyetlenül és könnyűszerrel végez ellenfeleivel. A legtöbb esetben nem kell megerőltetnie magát – a szívét is működtető generátor segítségével (melynek szükségessége a film elején tárul szemünk elé) erőteljes fénysugarakat lövell ki tenyeréből, különböző rakétái segítségével pedig tankokkal is elbánik. A film egyik erőssége a színészgárda. A Starkot alakító Robert Downey Jr. tökéletes választás – végre az eredeti karaktert hűen visszaadó színészt kapunk, aki feltűnően élvezi saját alakítását, tovább növelve ezzel a produkció értékét. A többiekkel is elégedettek lehetünk – Jeff Bridges formálja meg üzlettársát és – nem lövök le nagy spoilert – első komoly ellenségét. Gwyneth Paltrow veti be különleges báját, mint Tony életét koordináló, mindent tudó, gondoskodó titkárnő, Terrence Howard pedig a későbbi filmekben mint Vasember Robinja komoly szerepet kapó jóbarát jelenik meg. A kötelező szerelmi szál is tökéletes lett – klasszikus értelemben véve nincs, vagyis csak alakulóban van, de jó érzés nem látni egy, a film legizgalmasabb pillanatában eldurranó csókot. Ezt is meghagyják a már most bejelentett folytatásnak. Korunk követelménye egy ilyen típusú filmben a szép és igényes CGI. Ami nem sikerült a Fantasztikus4esben, az tökéletes működik a Vasembernél – a szuperszónikus sebességgel repülő Tony gyönyörűen fest a vásznon, miközben Vadászgépekkel fogócskázik, vagy tankokkal birkózik meg. Ráadásul a páncélja minden, a technikára kicsit is érzékeny férfiemberben gyönyörgörcsöket gerjeszt. A páncélon végső stádiumában az arany és piros uralkodik – és mikor beveti teljes arzenálját, garantált a koppanó áll és a túlzott nyáltermelés. Downey mellett a rendező az, aki előtt kalapunkat kell emelni. Jon Favreau olyan, a képregényfilmek terén eddig ismeretlennek számító dimenziókat nyitott, mint idősíkok váltása például. Másik nagy húzása volt, hogy olyannyira teret engedett a színészeknek, hogy azok több helyen saját maguk írták meg szövegüket – az egyébként is Vasember rajongó Downey kapva kapott az alkalmon, és remek, menő szövegeket talált ki a megformálandó karakternek. Ne várjunk mély, további gondolatokat ébresztő filozofikus alkotást - az Iron Man úgy és azon a téren tökéletes, ahogy kell. A remek stílus, adrenalin növelő zenék (Black Sabbath Iron Man című klasszikusa kézenfekvő választás), tökéletes színészi alakítás meghozta az eredményét: végre elérte egy alkotó gárda, hogy egy filmadaptáció nem tette tönkre a Popkultúra egyik ősi, alap figuráját. Rajongóknak: A már korábban említett tudatos szerkesztés elsőre nem is látszik, milyen súlyú. A nemsokára mozikba kerülő Hulk filmben pillanatnyi szerepet kap Tony Stark, érzékeltetve ezáltal, hogy egy világban vagyunk. Egy igazi fan pedig kísérje figyelemmel a feliratokat, és ámuljon azon, ahogy Nick Fury (Samuel L. Jackson) említ valami olyasmit, hogy Avengers… Itt valami nagy dolog van készülőben.  Destinix 2008 - 05 - 10

Manapság már kár frappáns kifejezéseket keresni a filmipar egyik uralkodó tendenciájára, az egykor sikeres művek újragondolására, illetve adaptációkra, de ha csak a tavalyi évig nyúlunk vissza, akkor az ihletszegény kort is képesek vagyunk kisebb részre bontani, ez pedig a hallatlanul gyenge, alapanyag mocskoló remake-ek kora, mely sorra szedi áldozatait. Egyik legfrissebb leterített préda a ’80-as évek egyik legsikeresebb sorozatának a sokadik újradolgozása. Az új Knight Rider TV film, mely a tervek szerint egy induló sorozat kezdőepizódja, egy ikon újjászületését hirdeti, de sajnálatos hírt kell közölnöm: itt maximum hullagyalázás történik a képernyőkön.

Ki ne emlékezne a fantasztikus csodaautó, és Michael Knight kalandjaira, akik különösebb erőszak, lőfegyverek és emberölés nélkül igyekeznek a jók és gyengék védelmére kelni. Úgy tetszik, az eredeti sugárzási jogokat magáénak tudó NBC úgy érezte, most jött el az ideje egy új KITT-kalandnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez nem az első próbálkozás az egykor jól kamatozó sorozat újraboncolására: a ’90-es évek hajnalán készült el egy szintén gyomorforgató, Knight Rider 2000 című alkotás, de akkor időben belátták, hogy egy esetlegesen abból folytatódó sorozat nem lenne életképes.

A legújabb feldolgozásban nem ugrunk a jövőbe. 2008-at írunk, a világ pontosan olyan, mint amilyennek mi ismerjük (szemben a fent említett alkotással, ahol bizonyos szempontokból utópisztikus világképet próbáltak elénk tárni.) Egy fiatalember, bizonyos Mike Traceur igyekszik átvészelni mindennapjait a lelkét megviselő iraqi háború után, de tróger életstílusa megnehezíti dolgát. Autoversenyző karrierje azelőtt tönkre ment, hogy elindult volna, s komoly adósságokat halmozott fel: a szörnyű helyzetből kissráckori barátnője menti ki, kinek az apja nem más, mint az eddig ismeretlenségben élt Charles Graham, aki annak idején titokban fejlesztette ki KITT-et, s aki most egy újabb csodakocsit épített a kis sufnijában. Persze valamiféle gazdag csúnya bácsik rájönnek, hogy valakitől lehet olyasféle csúcstechnológiás dolgot lopni, ami segíthet betörni a kormány rendszerébe, hogy háborúkat robbanthassanak ki, amiből aztán nagyokat kaszálnak. A régi sorozatban sosem! említett tervezőt támadás éri, melyre válasz lépésként a garázsban spejzolt, ezúttal egy Ford Mustang GT-be épített KITT akcióba lendül, (emberi hangja Val Kilmer – az egyetlen pozitívum a filmben) becserkészi tervezőatyjának lányát és a tengődő Mike-ot, hogy legyőzzék a céltudatos gonosztevőket.

Az alaphelyzet vérszegény, gyerekes, de az ötlettelenséget képes is lenne feldolgozni az ember, ha nem néznék ennyire hülyének – az eredeti történet után 25 évvel behozni a képbe a középpontban álló karakter tervezőjét, úgy, hogy előtte még csak sejtetni se vélték, hogy létezik, olcsó megoldás új utak nyitására. A filmet emellett szörnyű mód idegesítő elnagyoltság jellemzi. Az alig 80 perc játékidő egy vázlatra, egy rendes film előrevetítésére elég: bele is törik a készítők bicskája, hisz semminek nem tudnak elég nagy feneket keríteni: nincs egy egészséges nosztalgiázás, nem derül ki, hogy KITT emlékszik-e valamire old school kalandjaiból, sőt képességeiből is csak egy poszternyit mutat meg a lelkesítő feladattal ellátott nyitó rész. Persze, hihetetlenül gyors, Californiából alig három óra alatt jut el Nevadába, emellett golyóálló és színváltó. Ezt a beleépített nano-technológiának köszönheti, ami nagyon szépen néz ki, mikor lepattannak róla golyók, de azt már ízléstelen túlzásnak tartom, hogy komoly sebesség érdekében a nanosejtek képesek egy spoilert kirakni a kocsi hátuljába a semmiből.

Meg kell említeni a kellemetlenül nyilvánvaló szűkös pénz keretet, amit rászántak a filmre. Persze van egy-két pofás CGI kép, de egyébként ordít az alacsony költségvetés. A legfájdalmasabb jelenet, mikor Las Vegas fényes utcáján gurul az álcázott KITT, és a háttér egy bevágott Vegas kép! Undorító! Az elnagyoltság közben fokozódik: összefutunk főhősünk anyjával, aki először rohangálás közben felfedi, hogy a srác apja nem más, mint Michael Knight, majd a filmipar minden idők legidiótább halálával távozik el – katasztrofális ürügyet adva ezáltal, hogy a temetésén megjelenjen David Hasselhoff, hogy megveregesse egykori karaktere fiának vállát és csupa jó dologra bíztassa. Az ember azt hinné, hogy ha valakinek a szájába szellentenek a mozivásznon (Távkapcs), onnan már nincs hova süllyedni, de a Knight Rider 2008 a melegágya a szégyennek, úgy hogy az egykori ikon kap néhány katasztrofális sort, majd megígéri, hogy még látjuk egymást.

Én abban bízom, hogy csak az eredeti sorozat újratekintése esetén látom egykori hősömet újra – a Knight Rider legendát ezúttal is pihentetni kellene néhány évtizedig.

 

Destinix

2008-02-24