Kitaláltam egy saját catchphrase-t (lsd cím), ami azért tekintélyt parancsol, legalábbis a saját értékrendszerem szerint, ami ugyebár mások számára nem annyira izgalmas.

6 nap múlva ismét gólya leszek. 6 évvel ezelőtt voltam utoljára gólya - klasszikus, vagy esetleg destikus, hogy felháborítsák néhány olvasót, gólyaságom története. Megváltoztatta az életemet az a néhány hónapos időszak, a gimnázium kezdete. Nem tagadom, hasonló hatást várok a most következő periódustól, de mint legutóbb, most fogok hátradőlve, nyugodtan várni a csodára. Jól emlékszem a gólyatáborra, mely 3 napja alatt minden tőlem telhetőt megtettem a frissen alakuló csapat, az F osztály kedvéért. Én voltam a FUBU-s fiú, forUbyU, aki nem csak kapható volt a legtöbb feladatra, de el is kapták.

A nap, mikor hazaérkeztünk, emlékszem Dija édesapja melett ültem az anyósülésen, odafordultam hozzá és azt mondtam megviselten és fáradtan: mikor én ennyi idős leszek, nem fogom a gólyákat szívatni, nem alázom meg őket, nem kapnak majd idegtépő, kiborító és megszégyenítő feladatokat, mert ez nem helyes, erre semmi szükség nincs. Láttam magam előtt egy érettebb, gimis éveinek felét maga mögött tudó GéBéDes-t (Do you like it i just made it up), aki nemet mond a tradícióknak és normáknak és barátságos a kelepelő, ifjú diákokkal.

Lássuk be, egy csöppet máshogy alakultak a dolgok, a hozzállásom már a következő évben megváltozott, mikor még nem legalálisan, de már energikusan keserítettem meg az első évesek dolgát, akiknek nagy része, lévén hogy 9.esek voltak, idősebbek voltak nálam - ez azonban nem állított meg attól, hogy kivegyem a részem a mókából, sőt. A gólyaszívatás csúcsára törtünk, gólyatábort szerveztünk.

A lényeg nem csak az, hogy átálltam a másik oldalra. Megértettem, hogy ez jó - a szívatásokra szükség van, hisz nem csak az szórakozik istenien, de tényleg, fantasztikusan :), aki ugráltat 100 embert, de a nyomás alatt állók megtanulnak egymásra számítani és akaratlanul is közösséget formálnak.

Azt hiszem az a legkevesebb, hogy 6 nap múlva üdvözölni fogom a feladatokat és ismét mindent megteszek majd a komédiások ügyéért. De azért bizarr belegondolni, hogy egy adott témához való hozzállásom rövid idő alatt milyen mértékben, teljes, és milyen hirtelen változott meg. Az embernek muszáj folyamatos önkritikával illetni legalapvetőbb elveit is, megpróbálnia magában kikezdeni őket - ha gyengének bizonyulnak, akkor ezeket a gyengeségeket vagy takarjuk fel, vagy vessük el az egészet. Azonban ha bírják a tesztelést, kiderül, hogy amit gondolunk, hiszünk, súlyos, ül, értéke van. Sose legyünk teljesen elégedettek magunkkal...

Viszont ha azt is kritizálnom kell, hogy minden gondolatot kritizálok, akkor egy szörnyen nyomasztó gondoalti körbe, a minden alálehetásni topicba érkezek, amiből most nem kérek ma estére.

Végezetül egy korábbi eszmefuttatás:

A szörnyeteg gyomra felé vezető út

Az elmúlt hat év, mely életem egyharmadát jelenti, szerelem, önanalízis és az ifjú társadalomba való behelyezkedés mellett még egy konkrét dolog körül forgott folyamatosan.  A nap mint nap visszatérő fojtogató érzés valójában egy hatalmas, ocsmány szörnyeteg suttogó szavai voltak. Az érettségi hívogató szavai. Egy olyan út végállomása, melynek megtétele szükséges, sok szempontból kellemes, azonban saját magam miatt mégis kissé önmarcangoló.

A szörnyeteg pedig nem engedett. Nem telt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna groteszk, borzalmas alakjára. A szörny-jelenség megértéséhez azonban meg kell világítanom, mi módon is született meg ez a borzadály. Valójában én teremtettem, én tettem azzá ami.

Az érettségi nem hivatott gyomorgörcsöket, folyamatos önkétségbe eséseket okozni. Alaphelyzetben nem más, mint aminek szánták a diákok életébe. Egy vizsga, mely a gyermek addigi életében valószínűleg a legkomolyabb – azonban sem jelentősége, sem nehézsége nem ad okot rá, hogy valaki szemében ez az élet útján álló ragadozó állat, melyet meg kell szelídíteni, azzá váljon, amit az én életemben jelentett.

Ráadásul nem csak féltem tőle, de folyamatosan tápláltam is, s így, ahogy közelítettem felé, egyre csak hízott és hízott, s mikor közvetlen környezetébe értem, már oly hatalmasnak tűnt, hogy azt gondoltam: érdemben legyőzni nem lehetséges – az út megtétele során különböző eszközöket magammal kellett volna ragadnom, hogy most a próbatétel előtt némi eséllyel induljak küzdelembe saját teremtményem ellen.

A barlangjába érve félelem olyan szintre fokozódott, hogy a fojtogató érzés életem egyes részeit teljesen lekapcsolta. Mikor éreztem a szagát, és hallottam amint hörög, és alakja is kezdett kibontakozni, sok mindent elvesztettem az életemből: a félelem olyannyira hatalmába kerített, hogy nem ültem le többé írni, nem tettem rendet a szobámba, s a legkülönbözőbb teendőimet egyre csak halogattam – testem valójában úgy remegett, hogy lehetetlenné tette a normális élet folytatását. A félelem, a szörnyeteg csak tovább szívott maga felé – s én képtelen voltam ezt természetesen kezelni és útközben felkészülni, annak ellenére, hogy a barlanghoz vezető út és a benne való barangolás is hosszadalmas volt. Általános impotencia kerített hatalmába.

Minden csak az érettségi után létezett, vagy nem létezett egyáltalán. Az utolsó pillanatokban már tisztán láttam, hogy az út során miként kellett volna cselekednem, hogy most emelt fővel közelítsem meg a nemes ragadozót, aki valójában nem is kellene, hogy az ellenségem legyen. A puszta képzeletem formálta azzá a döggé, amivé vált, mikor végül megpillantottam. Szörnyűsége ekkor teljesedett ki – óriási volt, szinte nem is láttam teljes terjedelmében, s az általa keltett félelem mindent kikapcsolt, s egyfajta, rám abszolút nem jellemző pánikot keltett. Ennek hatására az utolsó pillanatban megértettem, hogy valamilyen szintű felkészülés, ha csak lelki is, de szükséges.

Mikor beléptem a szörnyeteg gyomrába…

Éveken át egy idővonalat láttam magam előtt – egyetlen szál futott a messzeségbe, s valahol távol aktuális helyzetemtől érkezett egy furcsa gócpontba, de olyan messzinek tűnt, hogy nem törődtem vele. Hihetetlen utólag visszagondolva, hogy a még 2 év pontosan olyan nyugalmat és nyugtalanságot adott, mint később a fél év, végül pedig a 3 nap… Ez a bizarr kettősség kísérte végig az utamat, és mikor már bent voltam a barlangban is tudtam azt mondani, hogy hétfőtől…

Úgy képzeltem, hősies, színpadias jelenetet rendezek majd magamban, mielőtt bevetem magam a szörny száján keresztül a gyomrába. Víziómban Neo szerű karakterként láttam magam, amint a szóbeli érettségi ajtaja előtt állok, lassan ráhelyezem ujjaimat a kilincsre, s az ajtó mentén vakító fénycsík jelenik meg, mint a filmben mikor a kiválasztott a forrásba lép be. De ez a tervem (is) dugába dőlt – a kezdőlökést nem én adtam meg. Az ajtó idő előtt feltárult, a szörnyeteg magától kapott be.

A gyomrába érve pedig éreztem, hogy ide vezetett minden szál, melyet az elmúlt hat évben vettem fel. Minden pontosan azért történt, hogy most itt álljak és megküzdjek az általam megteremtett és oly magasra emelt szörnyeteggel.

Legnagyobb álmom vált valóra – kivont kardomra esett a szörny bele, s vére kifojt volna anélkül, hogy megerőltettem volna magam. Hihetetlen érzés volt ott ülni. Egyfelől éreztem a helyzet súlyosságát, másfelől hihetetlen mód nyugodt maradtam, és teljes mértékben képes voltam összpontosítani. A barlangban még féltem, hogy teljesen szétmar a gyomorsav, odabenn viszont kezdettől fogva láttam az utat kifelé, s kivágtam magam.

Leérettségiztem. Felszabadultam. Bevégeztem hat évet. Teljesítettem a küldetést. Mikor kiléptem a barlangból, szeretteim körém gyűltek, és gratuláltak – volt köztük olyan, ki biztosított: nem volt kétsége afelől, hogy győzedelmeskedni fogok. Mások már a bukásomban több realitást láttak, de örömük ettől talán csak nagyobb volt. Boldogan vetettem magam karjaik közé és éreztem át a siker ízét.

Mikor kiszabadultam a szoros ölelésekből és a verbális dicsérgetések is szünetelni kezdtek, visszatekintettem a barlangba…

És akkor megpillantottam a nemes ragadozót. Nem egy szörnyeteg feküdt ott holtan, hanem az a lény, ki alaphelyzetből volt, s akinek csak torzulását, mutálódását idéztem elő. A lény felkelt, s teljes méltóságában, pompájában fordult felém, s szegezte rám tekintetét. Megértettem hát, hogy hiba volt amit tettem, s bár sikerült a megszelídítés, mégis olyak közel jártam ahhoz, hogy hagyjam, valami nagyszerű dolog megsemmisítsen.

Emberhez nem méltó e hozzáállás – igen is fel kell készülni az útra. Nem tervezhetünk a szerencsére. Okosan kell szervezkedni és engedni, hogy a szerencse oda essen ahova készül.

Destinix

2008-06-23

Ha idáig eljutottál, ismét elnyeted imádatom. :) Köszönjetek mikor hazaértek!

--->