A post olvasása közben lesz egy pillanat mikor teljesen idiótának fogok tűnni, de szokás szerint kimagyarázom majd. Idióta státuszom persze ettől még nem szublimál majd, de nem nyer aktualitást az egyébként bizarnak ható szemléltetés mód által.
No, most hogy befejeztem ujjgyakorlati pettingemet, rendesen bele is kezdenék.
Mikor olyasvalami kerül birtokomba, melyet nagy kincsnek tartok, megfelelően bánok vele minden körülmény között. Megbecsülöm különlegességét, kényeztetem, éreztetem nagyszerűségét - azonban a puszta hódolat mellett meg adom amire vágyik, így leszünk dinamikus páros.
Ilyen nagy kincs az iPodom. (Erre a pontra utaltam a petting során.) (Van neve is: DesPod) Azonban szeretett kütyüm ismertetése még nem a téma érintése. Egyelőre csak cápaként körözünk a lényeg körül, de már érzem a vér szagát.
Ennek megfelelően tehát DesPod nem csak karban van tartva, nem csak friss, tisztított és maximálisra fejlesztett, de állandó helye is van! A hely ahol trónolhat, a DesDokkoló, mely nem csak mutatja míly zseniális eszközről van szó, de megszólaltatni és tölteni is képes. És most jutottunk el a lényeghez.
Töltés! Remek dolog ez a dokkoló, ez a bölcső. Mikor hazaérek és kiürítem zsebeimet, a felszerelésem részét leggyakrabban képző elemeket állandó helyeiken helyezem el. A kulcscsomóm az ajtó kinyílása után azonnal a közeli cipősszekrényen landol, minden alkalommal veszélyeztetve az otthagyott szemüvegeket és egyéb tárgyakat; pénztárcám és telefonom az asztal olyan területére kerül, ahol körülbelül sejteni lehet a faanyagot; DesPod pedig beleül a trónjába, és ha kell ha nem, máris tölteti fel magát. Könnyedén következtethetünk tehát arra, hogy nincsenek iPod töltési problémáim, hiszen nem létezik olyan, hogy elfelejtettem feltölteni, mint mondjuk a telefonnál, hisz az a normális, hogy trónol, miközben szólal.
Így tehát érthetővé válhat a tény, hogy megdöbbentőnek tartom, hogy napokon át, képtelen voltam feltölteni DesPodot. A hosszú bevezetősre szükség volt, hisz mondanivalómat a kütyü helyzete tükrözi, tökéletesen!
Mind the Gap!
Szombati nap volt, mikor a feltöltött DesPoddal, kipihenten indultam neki London városának néhány elvetemült NBA rajongóval, akik hozzám hasonlóan hajlandóak voltak pénzt, időt és energiát áldozni azért, hogy a sziget ország szívébe látogassanak egy kosárlabda mérkőzés kedvéért. Bármennyire is abszurd, mi megcsináltuk! Képes voltam fokozni a kiruccanós életérzést. Korábban blog-drogos ismerősömmel Bécsbe mentünk egy koncert miatt - ezt most ha lehet, még sikerült fokozni ilyen szempontból.
London szép. Más. Nem célom hosszan ismertetni, mert csak annyit láttam belőle, ami érdekelt, ami kielégítette városnéző vágyaimat. Magunkba szippantottunk egy kis Londont az átláthatatlannak tűnő, de voltaképpen tökéletesen értelmezhető metróhálózattal, a lágyan váltó lámpákkal, túlinformáltsággal. (Hekk, még az is ki van írva, hogy a lépcsőn hova álljunk, a zebrán való átkelés előtt merre nézzünk - szeretem.) természetesen láttunk nevezetességeket, de persze nekem a londoni tojás tetszett a legjobban.
A kosárlabda szépségébe most nem merülnék bele, ennek a postnak nem célja elemezni a látottakat, legyen annyi elég, hogy fantasztikus pattogtatást láthattunk, minden benne volt a meccsben, amiért utaztunk.
Azonban miközben a nyakunkba vettük Londont, az akkumlátorom igénybe, hát... vételődött, akárcsak DesPodé. Én még szerencsés volt az első estén, hisz pofátlanul betolakodtam harmadiknak egy pár mellé (long story short: 6an voltunk 1 francia ágyra és egy fotelra - pár férfi tagja közli /kinek egyébként respect a szervezésért/ hogy a nő nem feküdhet földön, ő pedig nem enged mást mellé ; én pedig közlöm, hogy ez mind szép, de van mégg ott hely harmadiknak), így valamelyest tudtam pihenni. A meccs utánni este azonban sem nekem, sem hálás mechanikus társamnak nem kedvezett. A repülőtéren töltöttünk el 86 órán, mielőtt újra az egekbe emelkedhettünk volna, s ez alatt leszámítva egy busz utat nem sikerült töltődni. Azt gondoltam, hogy iPodommal kibírjuk hazáig.
Sima-pipa. Kibírtuk. Otthon voltam, tele élményekkel, egy hétfő késő délelőtti órában. DesPod a helyén - töltődik, de nem sokáig, ugyanis hétfőn kommelmélet. Kötelezőnek éreztem, hogy 2 óra alvás után csak azért is felkerekedjek és megnézzem magamnak az iskolát. Se Tinix, se Pod nem volt már formában az előadás során, melyre fény is derült - mindenki megtudhatta min mentünk keresztül.
De ezután is éppségben hazajutottunk. ő megint felkerült a dokkolóra. De addig sem maradhatott ott, amíg félig feltöltődött, máris indulás volt az esti arconpörgésre.
A le-gen-da-ry mérőn az A felé kúszó partin sem pihenhetett, nem egyszer kellett betöltenie a teret zenével. Kedden egész nap a suliban voltunk... amerikai embereket hallgattam a TV fontosságáról, a net fontosságáról az amerikai választásokkal kapcsolatban. Majd amerikai politikusok vitatkoztak, aztán egy szenátorral létesítettünk videókapcsolatot... de lemerültem. Az utóbbi néhány sor stílustalan rajzoltsága érezteti, milyen állapotba kerültem ahogy múltak a közel sem gördülékeny percek. Az info óra után egyértelmű volt, hogy nem lesz kosáredzés nekem. DesPod pedig hasonló érzéseit fejezte ki, mikor fél perc után teljesen lemerült azsebemben, miközben utaztam hazafelé.
Ha nem fektetek le néhány dolgot az elején, most értelmetlennek tűnik, de legalábbis súlytalannak az, hogy 4 napig nem tudtam feltölteni az iPodom. Talán az, hogy ez a sajátos beszámoló is csak vasárnap készül el, már inkább mondd valamit. Erre lehetne mondani azt, hogy na és, egyszerűen keveset voltál otthon, de ennél többről van szó.
Édesanyám kérlel mindig, hogy ügyeljek a bioritmusomra, mert félő, hogy fel fog borulni. Jelen pillanatban a felborulás veszélye nem fenyeget, ugyanis a bioritmus fogalmát ugyanúgy be kellene vezetnem az életembe ahogy az alvást a naptárra. Oly sok élmény, inpulzus ért néhány nap alatt, mely ritkán fordul elő. Kedd este, mikor ágyamban feküdtem és lekapcsoltam a feltőltődött DesPodot végigpörgettem az eseményeket.
Klasszul éreztem magam. Sok mindent láttam, tapasztaltam, éreztem. Új dolgokat is.
Azt mondják a fiatal szervezet mindent kibír...
Remélem így van...
Remélem sokszor fog még az iPodom lemerülni.
A hajnal lassan véget ér, a nap korongja teljességében fénylik az égbolton. A hideg még nem múlt el teljesen, de folyamatosan melegszik, miközben folytatom a sütkérezéssel egybekötött táncot a játszóteremen. Már nem is emlékszem merre volt az a lyuk. Kizártnak tartom, hogy valaha is belepottyannék, bár sosem figyelem, merre lépek következőnek.
Gondolkoztál már azon, mi van akkor, ha most, ebben a pillanatban jön létre a világegytem, s minden amire emlékszel csak az alap állapotban rendelkezésedre álló valójában hamis emlék?
És ha most...?
És ha most?
...
--->
